Premierfilmek

• főoldal
• hírek röviden
• kapcsolat
• 
• 
• 

The Expendables 2 (A Feláldozhatók 2) - írta: Wexylum

Megosztás Tweet

Amikor Norris kilép a füstből a mozi egy emberként felállva tapsol. Az egész film egy élmény, amit mindenkinek át kell élni. A vén rókák összegyűlnek és egy akkora bulit csapnak, hogy sírva nevetsz miközben az év egyik legjobb akciófilmjét nézed.

A forgatókönyv ugyanaz, mint mindig: Megmentjük a világot vagy egy tucatszor és még kiírtunk egy hadseregnyi rossz-fiút is. Többet nem is érdemes mondani: The Expendables 2; a rókák nagyot alkottak...

Hát hol is kezdjem... Ez a story nem egyszerű, vagyis a történet igen-egyszerű alapokon nyugszik, húgom is írhatta volna a forgatókönyvet. De nem is ez volt a lényege a filmnek. Azt tudtuk, hogy nagyjából 42 és félszer fogják megmenteni az egész világot és még a Galaxis jövőjéről is gondoskodtak, de ami igazán lényeges volt a filmben az bizony a nagy nevek. És a poén. Az egész filmet poénra vették a fiúk. Norris lövöldözi a Norris-vicceket, Willis, Stalone és Schwarzenegger egymást szívatják.

Erről a filmről nem is igazán érdemes kritikát írni. Az biztos, hogy jobb volt mint az egy. De komoly történetre ne számítson senki. A forgatási pénz nagy része a szereplőkre és a pirotechnikára ment el. Ennyi robbanást lövöldözést és akciót ritkán látni, talán a Total Recall-ban volt hasonló mennyiségű akció.

Egyértelműen ajánlom azoknak, akik szeretnének egy kicsit nosztalgiázni, megnézni az öreg harcosokat akció közben. Azoknak, akik szeretik a jó effekteket és a viszonylag egyszerű történetvezetést.

Nem ajánlom azoknak, akik a fent leírtakhoz képest többet várnak egy filmtől, és nem ajánlom a filmet szinkronosan sem. Sok poén csak eredeti nyelven jön át igazán. Nem hallottam a szinkront, de látatlanba is megmondom, hogy a poénok nem jönnek át úgy, mint eredeti hangon.

Tehát a film jó, van nem lesz Oszkár jelölés, nem fog mindenkinek tetszeni. Lányoknak szerintem azért érdemes benézni mert ők is jól tudják magukat érezni a film közben, ha ismerik a szereplőket. Jó volt, szép volt, de ennyi volt. 8/12

UI: Nem akarok egy 3. Részt. A szereplők már nem mai darabok a kettő pont elég volt. Ennél több nem kell. Várjuk a női verziót, mondjuk Maggie Q-val.

21 Jump Street - A kopasz osztag - írta: Luke

Megosztás Tweet

A jó zsaru nem feltétlenül barázdált arcú, kemény figura. Létezik egy különlegesen kiképzett speciális egység, amelynek a tagjait olyankor vetik be, amikor egy rejtély szálai kamaszok közé vezetnek.
Schmidt és Jenko (Jonah Hill és Channing Tatum) csak nemrég fejezték be a rendőrakadémiát, és nem állnak a legjobb zsaruk hírében. Kapnak egy esélyt, hogy bizonyítsanak: újra hátizsákot ragadnak a revolvertáska helyett, hogy egy veszélyes kábítószer-kereskedő bandát leleplezzenek. Ehhez azonban be kell épülniük az iskolások közé. A baj csak az, hogy a gimisek már egyáltalán nem olyanok, mint ők voltak néhány évvel ezelőtt és még a kamaszkori szorongásaikkal is meg kell küzdeniük, amiről már azt hitték, hogy rég a múlté.

A film alapjául szolgáló sorozat nekem teljes egészében kimaradt az életemből, de van egy olyan érzésem, hogy emiatt nem indultam hátrányból, mert nem sokban kapcsolódik a film hozzá. Egy szórakoztató vígjátékot vártam némi akcióval, és ezt maximálisan be is váltotta.

Sőt, a poénokat tekintve még több is volt, mint vártam, minden pár percre jutott egy-két jó beszólás, vagy vicces jelenet, amik közt azért akadt néhány olyan is, amit talán nem mindenkinek vesz be szívesen a gyomra, de akinek igen, az jót nevethetett ezeken is. Nem is vitás, hogy az idei Channing Tatum éve: a Fogadom és a Magic Mike mellett ez volt a harmadik filmje, ami megjárta 2012-ben a mozikat, ráadásul műfajilag különböző alkotásokról van szó, úgyhogy tényleg nem lehet rá panaszunk. Persze azt is túlzás lenne állítani, hogy Tatum a legjobb színészek közé tartozna, ugyanakkor gond sem nagyon van vele, amit a szerepe megkíván, azt mindig hozza. Ezúttal pedig méltó társat kapott Jonah Hill személyében, akivel együtt frenetikus párost alkotnak, ami már önmagában garantálja az alaphangulatot.

A történet szempontjából nem sok meglepetést tartogat a film, elég hamar össze lehet rakni, hogy nagyjából mi a felállás, de ez nem jelent gondot, és az élvezhetőségéből sem vesz el semmit. Vizuális szempontból a drog hatásait bemutató jelenetek szenzációsak, ilyesmit azért tényleg nem látunk minden nap. Mivel a film siker lett, érkezik a folytatás is, és ha tudják tartani ezt a szintet, én egész biztosan vevő leszek rá, addig pedig még ez is jó párszor újranézésre kerül. 8/10.

Ted - írta: Luke

Megosztás Tweet

A Family Guy megalkotója, Seth MacFarlane sajátos, eredeti humorát most első mozifilmjében csillogtatja meg, íróként és rendezőként egyaránt. Az élő szereplőket és a számítógépes animációt ötvöző vígjáték John Bennettről (Mark Wahlberg) szól, aki felnőtt férfiként kénytelen szeretett játékmackójával foglalkozni, aki egy gyermekkori kívánság eredményeként életre kelt, és azóta is ott él mellette.

Aki ismeri Seth MacFarlane valamelyik sorozatát, az vélhetőleg már semmin sem lepődik meg vele kapcsolatban, így azt sem találja furcsának, hogy a főhősnek egy beszélő játékmackója van. Mila Kunis, aki egyébként a Family Guyban Meg eredeti szinkronhangja, egy interjúban azt mondta, hogy a sorozatban már hozzászokott egy beszélő kutyához, így eszébe sem jutott fennakadni egy hasonló adottsággal rendelkező plüssmacin. Ted persze egyáltalán nem olyan, amilyennek ránézésre gondolnánk: káromkodik, piál, drogozik és többnyire minden nőre rástartol. John viszont már 35 éves, és ugyan van rendes állása, érthető, hogy barátnője kissé nehezményezi az életmódját, azt meg különösen, hogy mindezt egy plüssmackóval teszi.

Már ez az alapfelállás rengeteg poént rejt magában, de MacFarlane természetesen nem elégszik meg ennyivel, így beveti a villámtesókat, sőt még maga Flash Gordon is feltűnik, és mint kiderül, ő sem egészen olyan, amilyennek képzelnénk. Mark Wahlberget ugyan többnyire komolyabb szerepekben láthatjuk, de például a Pancser police-szal bizonyította, hogy ebben a műfajban is megállja a helyét. Ezúttal egy minden eddigi szerepénél furább fazont kellett alakítania, aki ha kategorizálni kellene, talán leginkább a szeretni való bolond skatulyába kerülne. Wahlberg könnyedén megoldja a feladatot, ami annak is betudható, hogy láthatóan nagyon élvezte a szerepet. Mila Kunis az utóbbi években kezdett igazán ismertté válni, és ez az útja ezzel az újabb női főszereppel bizonyára tovább folytatódik, bár a dologhoz az is hozzátartozik, hogy Lori elég tipikus figura, így az ő megformálása nem igényel komolyabb színészi teljesítményt. Giovanni Ribisitől már megszoktuk, hogy ahány film, annyi arcát mutatja, ezúttal egy több szempontból is nagyon őrült fazon jutott neki, és természetesen ezúttal sincs hiba a játékában.

Az biztos, hogy a Ted végre hozott némi vérfrissítést az időnként egyre inkább megfáradtnak látszó vígjátékműfajba, és aki bírja a helyenként kicsit gusztustalan és trágár humort, az garantáltan sokat fog röhögni rajta, és jó párszor újra is fogja nézni. 8/10.

Amit még mindig tudni akarsz a szexről (Hope Springs) - írta: Luke

Megosztás Tweet

Kay (Meryl Streep) és Arnold (Tommy Lee Jones) hű társai egymásnak, ám az egymás mellett töltött évtizedek alatt kapcsolatuk kissé kihűlt, így Kay, aki régi meghittségre vágyik férjével, szeretné feldobni a házasságukat. Amikor tudomást szerez a Great Hope Springs nevű kisvárosban praktizáló híres párterapeutáról (Steve Carell), megpróbálja meggyőzni a szkeptikus, szokásaihoz mereven ragaszkodó Arnoldot, hogy utazzanak el egy egyhetes házasságterápiára. Már az utazásra sem könnyű rávenni makacs férjét, az igazi feladat azonban mindkettejük számára az, hogy képesek legyenek megszabadulni gátlásaiktól a hálószobában, és felszítsák a régi tüzet, ami miatt annak idején egymásba szerettek.

David Frankel rutinosan mozog a témában, ugyanis a Szex és New Yorknál is aktívan közreműködött, bár ezúttal a 40-es szinglik helyett egy 60 körüli párt helyez a középpontba. Az nyilván senkinek nem meglepő, hogy Meryl Streep és Tommy Lee Jones fantasztikusak. Mondhatni, tőlük soha nem is várunk kevesebbet, de azért mégis örömmel tölt el minket egy-egy újabb filmjük kapcsán, hogy ezt hozzák is. Nem mintha Kay vagy Arnold karaktere különösebben bonyolult lenne, de Streep és Jones annyira élővé teszik őket, hogy szinte velük együtt látjuk magunkat az adott jelenetben. Steve Carell pedig hasonlóan frenetikus a különös módszerekkel dolgozó terapeuta szerepében, amit mintha csak őrá írtak volna. Igazi jutalomjáték ez mindhármuk részéről, és ugyanez elmondható az őket szinkronizáló színészekről: Ráckevei Annáról, Reviczky Gáborról és Kassai Károlyról is.

És igen, a film elsősorban miattuk működik, de Frankelék a történetről sem feledkeztek meg, amire ugyan könnyen rámondanánk, hogy tipikus, de ugyanakkor mégis ritkán látunk ilyesmit, és eleve nem sűrűn nyúlnak ehhez a témához. Természetesen rengeteg vicces helyzet adódik, amiken tényleg sírni lehet a röhögéstől, de azért a komolyabb történések is jól megférnek ezek mellett, és nincsenek zavaróan éles váltások. Egyedüli kisebb negatívum talán a film utolsó 10-15 percének a túlhúzása, de a lezárás így is abszolút a helyén van, így ezen is könnyen túl lehet lépni.

Sőt, azt is le merem írni, hogy számomra eddig ez volt az év legjobb filmje, és egész biztos jó néhányszor megnézem majd még. 9/10, mindenkinek ajánlott.

Total Recall (Az emlékmás) - írta: Wexylum

Megosztás Tweet

Titkosügynök? Nem, dehogy... Vagy mégis? Áh, ugyan csak vicceltem. Vagy nem?

Visszajöttem szeretett hazánkba így több mint két hónapos kihagyás után beestem egy moziba. A pénztárosnak azt mondtam “Kérek egy jegyet a legközelebbi filmre”. Ő pedig így válaszolt: “Az Emlékmásra, Hátul-közép vagy közép-közép?” Nekem persze megvan a speciális számkokinációm, tehát ezt feleltem: “6. Sor 12. Szék.”

Hölgyeim és uraim. Elutazunk a jövőbe, ahol minden lehetséges mert a Recall nevű társaság bármilyen emléket az agyunkba ültet. És még pénzt is kér. Ja, persze eközben kiderül az egyik dögös-bögyösről, hogy számára a párterápia már nem megoldás. A Hetedik Mennyország című sorozatból ismert Jessica Biel (A másik dögös-bögyös) pedig megmutatja a párszor már feszegetett akcióhős-egyszemélyes hadsereg oldalát is. Tehát Total Recall - Az emlékmás.

A történet ötletes és Sci-fi, ami jó mert ritka a nézhető Sci-fi mostanság. Alapstory, hogy a gonosz Britek (miután megnyerték az atomháborút) rabszolga sorsba taszítják a Gyarmatként elnevezett államot, ami a mai Ausztrália területén van. Európát ás Ausztráliát egy Föld magján keresztülsuhanó kapszulával kötötték össze. Ja meg van egy rakás robot-rendőr. Ekkor egy tag (Collin Farell), aki a robotgyárban melózik, kinyír pár zsarut és kiderül az első-számú dögös-bögyösről (Kate Beckinsale), hogy ez a házasság elhamarkodott volt.

Alapjában véve a story jól ki lett dolgozva és a rendező figyelt arra, hogy apróbb részletek is be legyenek mutatva a kialakult világról. Figyelt arra, hogy miközben fut a főinformáció, közben 1-1 mellékinformáció is kerüljön a levesbe. Persze azt le kell szögezni, hogy ez nem egy love-story. Ennyi akciót már rég láttam, egy filmben. Nagyjából masszív gyilkolás, robbanások, CGI: erről szól a film, de mint mondtam a történet olyan egésznek tűnt, rendes munkát végeztek vele.

Annyit még érdemes megjegyezni, hogy ezzel az emlék-trükközéssel sokat játszanak, mert tényleg, ahogy nyitottam ezt a kritikát, nem lehet tudni, hogy most ki kivel van és miért. Án nagyon élveztem ezt az írói-rendezői munkát, amit ebbe a filmbe beleraktak.

A főszereplők (A már említett hármas) jól játszottak. Persze körülöttünk nagyjából csak vár meg romok voltak, arcukat kilónyi por fedte, de így is sikerült nekik egy jó dolgot összehozni. Amúgy Jessica Biel-nek nem ez volt az első akcióhős-nő szerepe, nem emlékszem melyik filmben volt hasonló szerepe, dekakor is tetszett, most is tetszik. Maradjon ez így. Akarom őt a Feláldozhatók női verziójába!

A mellélszereplőkről - idővel elhullik mind - csak annyit, hogy voltak. Nem volt nagyon rossz, amit csináltak. Egyértelműen nem  volt jó. Gondolom a CGI nyelte a pénzt, így nem lehetett komolyabb dolgokba beruházni mellékszereplők terén, de mindegy is mert nem igazán kellettek oda. A főszereplő-hármas megoldotta a dolgokat. Így nagyon fel sem tűnik, hogy hobbijátékosok is kerültek a pályára.

A kamerakezelés: Na ez az egyik kedvenc részem egy-egy kritikánál, mert oly sok mindent el lehet mondani, egy jó kamerakezeléssel, és olyan könnyen el lehet rontani vele a filmet. Az emlékmás esetében: kifejezetten jó és egyedi volt. Főként ennek a munkának is köszönhető, hogy a rendezőnek/íróknak sikerült elmesélni a részleteket is. Ha ez a jó operatőri munka nem lett volna, akkor nem is tudom, hogy tudták volna megoldani az egészet. Gratulálok. Érdekes, hogy a B kamera kezelője Michael Carella volt, aki a Warehouse 13 és egyéb más sorozaton is dolgozott. A sorozatoknál amúgy is rövid idő alatt sok információt kell nyújtani a nézőknek, eközben pedig folyamatos vonalvezetést biztosítani a képi oldalról is. Hasonlóan ehhez a filmhez.

A Zene: Sokat próbált zeneírónk nem ment ismeretlen vizekre, kellemes hangszereléssel viszonylag standard de élvezhető volt a zenei világ így tökéletesen passzolt a filmhez. Mondhatni egyszerű elemek kombinálásával túlmutatott azok határain Harry Gregson-Williams.

Summa-summarum: Az emlékmás egy jó és kellemes, élvezhető film. Tetszett, elég jól összehozták a srácok és végre egy masszív Sci-fi film. A teljes környezet, minden mozdulat Sci-fi volt. Egyszer biztosan érdemes megnézni.

A Feláldozhatók 2-vel és Alice utolsó fejezetével: Resident Evil: Megtorlás-sal jelentkezem legközelebb. Tehát Wexylum voltam (ismét Magyarországon). 9/12.

Ezer szó (A Thousand Words) - írta: Luke

Megosztás Tweet

Jack McCall (Eddie Murphy), a géppuskaszájú üzletember gondolkodás nélkül bedob bármilyen hazugságot, csakhogy megkösse az üzletet, de miután kissé elferdíti az igazságot egy spirituális guruval folytatott egyezkedés során, az élete hirtelenjében összekapcsolódik egy mágikus fával, melynek ezer levele van – minden egyes levél egy szó a szájából, és ha az utolsó is lehullott, akkor neki annyi. Szóval Jacknek ki kell találnia, hogy kommunikálhat szavak nélkül – kézzel-lábbal, s egyéb praktikákkal –, különben jaj lesz neki. Az Ezer szó bizony magáért beszél, hisz „kiváló színészeket, remek poénokat és nagyszerű szórakozást kínál”.

Eddie Murphyvel kapcsolatban az utóbbi években már nem árt sajnos óvatosnak lenni, hiszen a 2000-es évektől kezdve az jellemző rá, hogy mindent elvállal. Szerencsére az elmúlt időszakban már volt egy-két próbálkozása, hogy kitörjön a szinte kizárólag gusztustalan poénokkal operáló vígjátékok skatulyájából, és noha régi dicsőségétől még mindig nagyon messze van, legalább ismét elindult feléjük. Épp ezért az Ezer szó megtekintése után megkönnyebbülten sóhajthatunk fel, hogy ez bizony nem is volt rossz.

Ugyanakkor azt fontos tisztázni, hogy az Ezer szó nem kimondottan vígjáték, vagy legalábbis nem teljesen az. Vannak ugyan poénok, Murphy pedig időnként még Jim Carreynél is viccesebb arcokat vág, a gyakornoksrác és a guru karakteréről már nem is beszélve. De ezek mellett meglepően hangsúlyos a történet, ami már csak azért is érdekes, mivel mindössze arról van szó, hogy ha hősünk megszólal, a fának lehullik egy levele.

Nem hibátlan persze a film, és a giccshatáron is túllendül néhányszor, de mégis csak jó Murphyt újra normális szerepben látni. A magyar változatban egyébként ezúttal nem Dörner György hangján hallhatjuk őt, ami ugyan fájó pont, de Kálid Artúr is nagyszerű munkát végez, nem lehet rá panasz. Alain Chabat-t még muszáj külön kiemelni, mert egyszerűen zseniális a fazon, még abban a nem egész két percben is, amit itt kapott.

Akik tehát szeretik az egykor szebb napokat is megélt színészt, vagy csak egy kellemes, akár a családdal is megnézhető filmre vágynak, nyugodtan rászánhatják az Ezer szóra azt a másfél órát. 6/10.

Magic Mike - írta: Luke

Megosztás Tweet

Mike (Channing Tatum) vállalkozó. A több téren is tehetséges és rendkívül sármos férfi azzal tölti a napjait, hogy az Amerikai Álmot hajszolja, a lehető legtöbb módon: tetőkkel és autókkal dolgozik, vagy bútorokat tervez tampai otthonában. Éjszakánként pedig varázslatos ember lesz. Egy, csak férfiakat felvonultató revü műsor fő attrakciójaként Magic Mike néven évek óta vetkőzik a Club Xquisite színpadán, ahol eredeti stílusban előadott, lehengerlő mozdulatokkal kápráztatja el a közönséget. Minél jobban elcsavarja a nők fejét, azok annál több pénzt hagynak a klubban, és Dallas (Matthew McConaughey), a szórakozóhely tulajdonosa ennek csak örülni tud. Miután fantáziát lát egy általa csak Kölyöknek becézett srácban (Alex Pettyfer), Mike a szárnyai alá veszi a 19 éves fiút, és bevezeti a tánc, a bulik, a csajozás és a laza pénzszerzés világába. Nem kell hozzá sok idő, és a klub legújabb alkalmazottja saját rajongókra tesz szert, így a nyár sok-sok szórakozást ígér.

A film történetét ismerve adódhat a kérdés: miért is érdemes ezt férfiaknak is megnézniük? Nos, azért, mert a Magic Mike korántsem csak a (majdnem) meztelen férfiszínészek mutogatásáról szól (ahogy egyik kedves hölgyismerősöm találóan megjegyezte: "pont annyi segg van benne, amennyi még nem zavaró, de ennyi meg kell."), hanem a karakterek megismerésére és a történetre is jut idő, ami persze nem is olyan meglepő, hiszen Steven Soderbergh ült a rendezői székben.

Persze Mike sztorija mondhatni nem nagy szám, sok ilyet láttunk már, hogy a főhős küzd az álmaiért, és bármit megtesz, hogy érhesse őket. Az talán kicsit megmosolyogtató, hogy hősünk saját készítésű bútorokat akar árulni, és ennek érdekében dolgozik sztriptíztáncosként, de hát ahány ember, annyi álom, így e felett nyugodtan hunyjunk szemet. Annál is inkább, mert a film alapjait Channing Tatum saját élményei adják, így az sem meglepő, hogy nagyon jól hozza a karaktert, táncmozdulatai pedig egész egyszerűen őrületesek, lehetetlenség nem rá figyelni, ha a színpadon áll.

De a többiekre sem lehet panasz, Alex Pettyfer például szerintem most volt eddig a legjobb, Cody Horn szinte végig elképesztően rideg Mike-kal szemben, és ezáltal egy nem szokványos női karaktert kapunk, Matthew McConaughey pedig az utóbbi pár évben mintha valamiféle varázsütésre vált volna őrülten jó színésszé, akinek a különc ügyvéd szerepe (Az igazság ára) éppúgy jól áll, mint az egoista, kattant fősztriptíztáncosé, amivel úgy csinál hülyét magából, hogy azt egész egyszerűen nem lehet nem szeretni.

És ez a filmre is igaz. Nem hibátlan, nem annyira újszerű, nincs különleges mondanivalója, de nem lehet nem szeretni. 8/10.

 

Keleti nyugalom - Marigold Hotel (The Best Exotic Marigold Hotel) - írta: Luke

Megosztás Tweet

Nem vágytak kalandra és nem akartak új életet kezdeni: egy csapat angol nyugdíjas egy különösen tarka brosúra csalogatásának engedve mégis úgy dönt, hogy idős éveit egy indiai szállodában tölti. Ám, amikor végre megérkeznek az áhított, és meggyőzően olcsó új lakóhelyükre, egészen mást találnak, mint amit a hirdetés ígért.
Kénytelenek alkalmazkodni az új helyzethez: a sok szokatlan színhez, illathoz, stílushoz, emberhez és állathoz. Van köztük, aki idegenkedik, van, aki lelkesen kíváncsiskodik - de lassanként mind megértik, hogy valami különleges, nagy ajándék vár rájuk az országban, ahol semmi sem úgy működik, ahogy várnánk.

Ahogy az a rövid történetleírásból is kiderül, nem kell semmi nagy vagy komoly dologra számítani a film kapcsán, sőt, azt is mondhatnánk, John Madden csak szeretett volna sok jó színészt összehozni, és kerített mellé valami történetféleséget. Persze ez így azért nem teljesen igaz, hiszen Deborah Moggach regénye mindmáig nagyon népszerű, és bár nem olvastam, de gyanítom, hogy elsősorban a remek karakterek miatt, ugyanis a filmnek is egyértelműen ez a legnagyobb erénye.

De persze hogy is lehetne ez másképp, amikor a főbb szerepekben olyan nagyságokat láthatunk, mint Judi Dench, Bill Nighy, Tom Wilkinson, vagy éppen Maggie Smith, akikről bár hosszú évek, sőt évtizedek óta tudjuk, hogy mennyire jók, mégis jólesik erről időről időre újra és újra meggyőződni, és ha ez a film csak emiatt készült el, már akkor is megérte. Dev Patelről muszáj még külön szólnom, ugyanis én most láttam őt először bármiben is a Gettómilliomos óta. Ugyan a karaktere alapjaiban véve kicsit hasonló az ottanihoz, ezúttal is bizonyítja, hogy nem csupán véletlen volt tőle a Danny Boyle filmjében mutatott remek játéka, és annál nagyobb dicséretet aligha lehet rá ezúttal mondani, mint hogy sikerült felnőnie az előbb említett színészlegendák mellé.

Ahogy az elején említettem, a történet nem túl bonyolult, nem nehéz előre kitalálni, hogy kire mi vár és mikor mi fog történni, mégis végigmosolyogjuk a rengeteg vidám pillanatot, és meghatódunk az érzelmesebbeken, ennél többre pedig azt hiszem, nincs is szükség. Megtekintése után többszöri újranézése is ajánlott. 8/10.

Barátok babával (Friends with Kids) - írta: Luke

Megosztás Tweet

A Barátok babával szellemes és merész vígjáték egy baráti társaságról abban az életszakaszban, amikor szép sorjában jönnek a babák, és ezzel minden megváltozik. A társaság utolsó két szinglije látja, milyen hatással vannak a gyerekek a barátaik kapcsolatára, és úgy gondolják, lehet ezt máshogy is: elhatározzák, hogy gyereket közösen fognak nevelni, de járni nem egymással járnak. A szokatlan „kísérlet” rengeteg mulatságos helyzettel jár, ugyanakkor fontos és meglepő igazságok derülnek ki, miközben a társaság minden tagjának kétségei támadnak, mi is valójában a barátság, a család vagy az igaz szeretet.

Maga a történet különösebben nem keltette fel a figyelmemet, a színészek neve viszont annál inkább, így még ha nem is voltak nagy elvárásaim, azért mégis rászántam ezt a valamivel több mint 100 percet. És azt lehet mondani, hogy a Barátok babával egy korrekt film, legalábbis abból a szempontból mindenképpen, hogy semmivel sem több annál, mint amit előzetesen ígér, azt viszont gond nélkül hozza.

Az utóbbi néhány évben különösen nagy divat lett a barátságokat szexuális kapcsolattal fűszerező filmek gyártása, és itt legalább csavartak egy kicsit a dolgon azáltal, hogy kifejezetten a babára hegyezték ki a dolgot. A nézők véleménye persze éppúgy eltérő lehet Julie és Jason lépéséről, ahogyan a barátaiké, de úgy vélem, a végére mindenképp sikerült bizonyítani, hogy igenis jó döntést hoztak, még ha mi magunk a való életben nem is feltétlenül lépnénk ezt meg.

Az eddig jobbára sorozatokból ismert Jennifer Westfeldt a női főszerep mellett a forgatókönyvírást és a rendezést is magára vállalta, ami egyszerre jó és rossz is. Jó, mert végig érezni a lelkesedését és a szeretetét a téma iránt, de abból a szempontból rossz, hogy sajnos néhányszor a rutintalanság is elég szembetűnő, például a film végének túlhúzásával. Persze nyilván az életben sem hozunk meg minden döntést gyorsan, és nem mindig érezzük a megfelelő dolgot a megfelelő időben, de itt ez mégis zavaróan hatott. A színészek viszont maximálisan rendben vannak, így ahelyett, hogy bárkit is kiemelnék, inkább csak felsorolom őket: Adam Scott, Maya Rudolph, Jon Hamm, Kristen Wiig, Chris O'Dowd és Megan Fox. Utóbbival kapcsolatban azért annyit mégis csak megemlítenék, hogy én személy szerint még nem láttam tőle ilyen jó alakítást, pedig nem egy filmjéhez volt már szerencsém, és elgondolkodtató, hogy mindössze 15-20 perc elegendő volt neki ehhez, holott máskor 1,5-2 óra sem. Vagyis ha jól van megírva a karakter, Megan Fox igen is tud játszani, csak olyan szerepeket kellene választania, amelyeknek a mélysége nem egy molylepkéével vetekszik.

A Barátok babával semmilyen szempontból nem kiemelkedő film, de egy kis kikapcsolódáshoz tökéletes, ráadásul még szól is valamiről. 6/10.

Project X - A buli elszabadul - írta: Luke

Megosztás Tweet

Kezdődhet a parti! Három végzős gimnazista elhatározza, hogy megszervezi a város legnagyobb buliját, és legnagyobb meglepetésükre, tervük valóra válik. A buli egyre nő, egyre vadabb lesz, és beszippant mindent és mindenkit, aki a közelébe kerül. Őrületes zenék, fantasztikus hangulat és gátlástalan poénok: az év legvadabb vígjátéka biztosan mindenkinek kedvet csinál a véget nem érő bulizáshoz.

Évről évre jó néhány bulizós vígjáték készül, és a Másnaposok nagy sikerének köszönhetően ezek közül egyre több kerül a mozikba is, bár jóformán az összes arról szól, esetleg egy-két dolgon módosítva egy picit. A Project X is ebbe a sorba állt be, és sajnos hiába indult néhány ténylegesen jó poénnal és szállítottak párat közben is, a végével sikerült szinte teljesen tönkretenniük az egészet.

A főhősök ezúttal három lúzer srác, és ebből adódóan előre sejthetjük, hogy ők ténylegesen egy minden eddiginél durvább és vadabb bulit akarnak összehozni. Az előkészületek kifejezetten viccesre sikerültek, mint például a különféle trükkök, amikkel meghívták a menő arcokat, vagy éppen az őrült drogdíler és a biztonsági őrök beszervezése. Aztán onnantól, hogy elkezdődik a buli, minden a megszokott rend szerint halad: egyre jobban elvadulnak a dolgok, a srácok kezéből egyre jobban kicsúszik az irányítás, valamint kínos és vicces helyzetek váltják egymást, melyek során még egy törpe is feltűnik.

Nyilván egy ilyen filmnél belefér, sőt, mondhatni el is várható néhány túlzás, de azért szerintem még ennek is vannak határai, és ezt az utolsó 20-25 percben sikerült teljesen átlépni, és onnantól kezdve már inkább röhejessé és kellemetlenné vált az egész, de legalább már nem volt sok hátra belőle. Akik rajonganak az ilyen stílusú filmekért, azoknak biztosan be fog jönni ez is, de egyébként aki látott már pár ilyet, az semmit sem veszít azzal sem, ha kihagyja. 5/10.

A csodálatos pókember (The Amazing Spider-Man) - írta: Luke

Megosztás Tweet

Pókember újjászületik: ez a film a különös hős eredetének történetét mutatja be - de egészen új nézőpontból, és minden eddiginél izgalmasabban.
Peter Parker (Andrew Garfield) átlagos gimis srác. Kicsit magányosabb, kicsit szótlanabb a társainál - talán azért, mert a szülei még kiskorában eltűntek, és azóta Ben bácsikája (Martin Sheen) neveli. Ahogy közeledik a felnőttkor, Petert egyre jobban érdekli a múltja, hogy ki ő igazán és mi történhetett a szüleivel. Úgy érzi, titkok hálója veszi körül. Egyedül iskolai szerelmében (Emma Stone) bízhat. Amikor megtalálja apja régi irattáskáját, meghökkentő dokumentumok kerülnek elől belőle: attól kezdve egészen másképpen látja magát és a világot. A nyomok az Oscorpba, az idősebb Parker régi társához, dr. Curt Connors (Rhys Ifans) laboratóriumába vezetnek. A tudós egy különleges gyíkkivonat-szerrel kezeli magát, és a mellékhatások szörnyszülötté teszik őt. A Pókember nem tehet mást: használni kezdi különleges képességeit, hogy legyőzze a Gyíkot.

Ha azzal kezdem, hogy nem vagyok oda a szuperhős filmekért, és még a Toby Maguire-féle Pókember harmadik részét sem láttam, azt hiszem, egyértelműen kiderül, hogy Marc Webb újragondolásának sem én voltam az elsődleges célcsoportja. Sőt, talán ez a film is teljességgel kimaradt volna nekem, ha néhány barátom nem említi meg, hogy mennyire jó, és így végül mégis csak adtam neki egy esélyt, amit nem is bántam meg.

Andrew Garfieldot eddig csak a Social Networkben láttam, ahol bár nem az övé volt a főszerep, jó alakítást nyújtott, így biztosra vettem, hogy itt sem lesz vele gond, és valóban jól megoldotta Peter és Pókember karakterét. Ugyan csak egy-két Pókember képregényt olvastam, azokat is jó pár évvel ezelőtt, de nekem úgy rémlik, hogy Gwen sokkal vagányabb csaj, nem egy Mary Jane 2, amilyennek a filmben láthattuk. Pedig Emma Stone kétségkívül jó színésznő, de itt most nekem nem passzolt annyira a képbe. Akad néhány jelenet, amelyeket, ha ugyan kicsit másképp is, de a Toby Maguire-ös Pókemberben is láthattunk, és például az, amelyikben Ben bácsi meghal, ott sokkal erőteljesebbre sikerült, viszont itt pedig részletesebben mutatták be, hogyan alakul ki fokozatosan Pókember karaktere. Nagy negatívum volt még nekem a Gyík megjelenése, főleg néhány közeli felvételen, amiken kicsit bénának hatott, de a nagy ütközet így is látványosra és izgalmasra sikerült kettejük között.

Ugyan az ígérgetésekkel ellentétben szó sincs róla, hogy teljesen újraértelmezték volna Pókember történetét, de azért így is érdemes megnézni a filmet a hozzám hasonló nem rajongóknak is. 7/10.

Rém hangosan és írtó közel (Extremely Loud and Incredibly Close) - írta: Luke

Megosztás Tweet

Oskar (Thomas Horn) nem átlagos fiú. Amatőr feltaláló, felfedező, csillagász, zenész és ékszertervező. Imádott apja (Tom Hanks) a 2001. szeptember 11-i terrortámadás idején az egyik toronyházban dolgozott. Fia a temetése után talál egy kulcsot, és meggyőződésévé válik, hogy apja hagyott számára egy üzenetet: csak meg kell találnia a zárat, melyet a kulcs nyit. Útnak indul: bebarangolja New Yorkot, sokféle emberrel ismerkedik meg, sokféle sorssal találkozik. Gyásszal, örömmel, szeretettel és gyűlölettel. Míg anyja (Sandra Bullock) egyre jobban bezárkózik saját gyászába, előtte új világok nyílnak meg: melyek talán segítenek, hogy elviselje az elviselhetetlennek tűnő veszteséget.

Stephen Daldry rendező Az órák és A felolvasó után ismételten egy olyan témához nyúlt, amit az Akadémia tagjai nagyon szeretnek, és alighanem elsősorban ennek köszönhető, hogy bekerült az idei gálán a kilenc legjobb film közé, mert egyébként annyira azért nem jó. Igaz, messze nem is olyan rossz, amennyire sok helyen lehúzták, de kétségkívül megvannak a maga hibái.

Az első ilyen maga a főszereplő, Thomas Horn. Nyilván a történtekből adódóan könnyű (lenne) vele együtt érezni, de annyira idegesítő, hogy ez időnként igencsak nehezen megy, és az itteni alakítására alapozva én nem is érzem úgy, hogy komolyabb jövő várna rá, de persze sosem lehet tudni. Rajta kívül viszont igazán rutinos szereplőgárda sorakozik fel, még a kisebb szerepekben is olyan neves színészek tűnnek fel, mint John Goodman, Jeffrey Wright, Viola Davis, vagy éppen James Gandolfini. Rajtuk kívül Sandra Bullock, Tom Hanks és Max von Sydow karakterei hangsúlyosabbak, de túl sok teret egyikük sem kap. Sydow esetében ez különösen érdekes, ugyanis őt ezért az alakításáért Oscar-díjra jelölték, de erős a gyanúm, hogy ezt kárpótlásul tették, amiért sokkal jobb filmjeiért nem kapott, vagy egyszerűen csak ilyen kevés volt tavaly a jó alakítás a férfiak között. Persze a színész jelenléte ezúttal is nagyon erőteljes a vásznon, de abban a 10-15 percben, amennyiben láthatjuk, nem igazán van lehetősége maradandót alkotni.

Daldry pedig meg sem próbál a giccs és a klisék határán egyensúlyozni, de maga a történet annyira szerethető, hogy még ez is simán belefér, és emiatt tényleg nem lehet haragudni rá. A Rém hangosan és irtó közül nem annyira rossz film, mint amennyire sok helyen lehúzták, de nem is annyira jó, mint amennyire például az Akadémia felemelte. Valahol a kettő között, de egy gyenge 7/10 azért elmegy rá.

A szégyentelen (Shame) - írta: Luke

Megosztás Tweet

Brandon (Michael Fassbender) harmincas éveiben járó New York-i férfi, aki nagy elővigyázattal titkolja magánéletét - a város szerencsére elég sok lehetőséget biztosít szex-függősége kielégítésére, anélkül, hogy közvetlen ismerősei tudomást szereznének erről. Amikor azonban húga, Sissy (Carey Mulligan) határozatlan időre hozzáköltözik, Brandon élete fenekestül felfordul.

Steve McQueen rendező 2008-ban robbant be a köztudatba Éhség című filmjével, melyben szintén egy nem szokványos témát boncolgatott, ugyancsak Michael Fassbender főszereplésével. A nagy sikerek után nem volt meglepő, hogy A szégyentelenen is együtt dolgozott a páros, és Fassbendernél jobb színészt egyébként sem igen lehetett volna találni Brandon karakterére. Örömteli, hogy egyre inkább felfelé ível a karrierje, ráadásul még jól is választ szerepeket. Carey Mulliganről ugyanez mondható el, hiszen a néhány évvel ezelőtti Egy lányról óta is folyamatosan halad előre, és ezúttal ismét egy újabb oldalát láthattuk, amit össze sem lehet hasonlítani a bájosan naiv Jennyvel az említett 2009-es alkotásból.

Bár Brandon függősége hangsúlyos szerepet kap, mégsem igazán ez a lényeges a filmben, hanem az ő és húga kapcsolata, valamint érzéseik, amiket McQueen nagyon erős jelenetek során mutat be, úgy, hogy közben a legapróbb mozdulatokról, gesztusokról sem feledkezik meg, és remekül lavírozik ebben a kettősségben. Aki tehát szereti a nem mindennapi témákat, a zseniális rendezéseket, vagy egyszerűen csak Fassbender és Mulligan fantasztikus játékára kíváncsi, semmiképp se hagyja ki A szégyentelent. 7/10.

Géppisztolyos prédikátor (Machine Gun Preacher) - írta: Luke

Megosztás Tweet

Amikor az egykori motoros bandatag, Sam Childers (Gerard Butler) meghozza élete legnagyobb döntését, és addigi bűnös életét hátrahagyva Kelet-Afrikába utazik, hogy segítsen újjáépíteni a polgárháború áldozatainak otthonait, elborzadva tapasztalja, hogy miféle szörnyűségekkel kénytelen szembenézni a térség könnyen sebezhető népessége, főként a gyerekek. Sam mindent megtesz azért, hogy árvaházat alapítson ott, ahol a legnagyobb szükség van rá: a Lord's Resistane Army (LRA) nevű brutális milícia által uralt területen, akik arra kényszerítik a gyerekeket (még tinédzserkoruk előtt), hogy katonák legyenek. Ám Childers nem elégszik meg annyival, hogy megvédje az LRA áldozatait. Fegyveres küldetéseket szervez az ellenséges területekre, hogy visszaszerezze az elrabolt gyermekeket, és hogy újra békét hozzon a szudáni nép és saját maga számára is.

Nem túlzottan nagy reményekkel ültem le a film elé, mert elég kevés jót hallottam róla, ráadásul az utóbbi időben Gerard Butler is inkább a rosszabbik arcát mutatta, de azért végül mégis megkapta az esélyt tőlem. A Childershez hasonló karakterekben az a jó, hogy meglehetősen emberiek, tele gyengeségekkel és hibákkal, ahogyan bárki más, de mégis van valami rendkívüli céljuk, amiért bármit hajlandóak megtenni, és emiatt nagyon könnyű azonosulni velük és drukkolni nekik. Childers egyébként egy valóban létező személy, aki jelenleg is Afrikában fáradozik azon, hogy másokon segítsen, és már csak azért is érdemes megvárni a stáblista végét, mert ő maga is szól néhány szót. Gerard Butler ugyan külsőre nem igazán hasonlít rá, de a karaktert nagyon jól elkapta, és végre ismét egy igazán jó alakítással örvendeztet meg minket, amibe szemlátomást a szívét-lelkét beleadta, de azt hiszem, egy ilyen szerepet nem is lehet másképp eljátszani. Michelle Monaghannek sajnos csak néhány jelenet jut, de ennyi alatt is hozza a tőle elvárhatót, és ez Michael Shannonról is elmondható, a színészek munkájába tehát abszolút nem lehet belekötni.

Marc Forster többször is nyilatkozta már, hogy nagyon érdeklik őt az emberi lélek rejtelmei, így Childers történeténél jobb alapanyagot valószínűleg keresve sem találhatott volna magának. Emellett a rendezői munkájába sem lehet belekötni, vannak finomabb részek, de ahol kell, nem fél kemény, sőt, néha sokkoló képeket megmutatni. Az egyedüli probléma, mint oly sok más filmnél, a forgatókönyvvel adódik. Jason Keller ezelőtt mindössze egy 2002-es tévéfilmet írt meg, igaz, azóta már túl van a Tükröm, tükrömön, és ő írta a Stallone-Schwarzenegger páros főszereplésével készülő The Tomb szkriptjének végső változatát is. A Géppisztolyos prédikátornál azonban még érezhetően hiányzott belőle a rutin, és 30-40 perccel a vége előtt sajnos elég rendesen leül a film, és nehezen is "pörög fel" újra, bár a zárással nincs gond. A film tehát összességében egyáltalán nem rossz, egy nem mindennapi ember nem mindennapi története, amivel valószínűleg mindenki talál valamilyen azonosulási pontot, így már csak ezért is érdemes tenni vele egy próbát. 7/10.

Jégkorszak 4 - Vándorló kontinens (Ice Age: Continental Drift) - írta: Luke

Megosztás Tweet

Az idő a jégkorszakban sem áll meg: minden változik, és mindig jöhet néhány vad meglepetés. A táplálkozási láncra fittyet hányó három jó barát, Manny, Diego és Sid (a mamut, a kardfogú tigris és a lajhár) újból kénytelen vándorútra indulni: egy óriási földmozgás leszakít a kontinensről egy szigetet, és elválasztja őket a hordától. Jobb híján egy úszó jéghegyre költöznek, és új, hófehér hajójukon igyekeznek partra vergődni. A trió a nyílt tengeren sem hazudtolja meg magát: a jég hátán is túlélnek, fura tengeri lények, új földrészek és őskalózok között vágják keresztül magukat, és közben egy percre sem veszítik el a humorérzéküket. Még a motkány is viszontlátja imádott makkját - igaz, olyan körülmények között, melyre egy motkány sem készülhet fel.

A folytatásfilmeknél akarva akaratlanul is felmerül a "biztos, hogy kellett ez?" kérdés, ráadásul ez most különösen aktuális, mivel néhány hete érkezett meg a Madagaszkár 3. része, ami hozta az előző részek színvonalát, most pedig itt a Jégkorszak 4, de sajnos erről ez már koránt sem mondható el.

Nyilván egy elsősorban gyerekeknek szóló rajzfilmtől nem vár nagy csodákat az ember a történet és a karakterek szempontjából, de a korábbi részeknél ezekkel semmi probléma nem volt, és a fő karakterek mellett az újonnan érkezett mellékszereplőket is meg tudtuk kedvelni, de itt erről szó sincs. Persze ezúttal az új figurák zöme eleve a rosszfiúk oldalát erősíti, amit a korábbi részeknél egyedül Rudira lehetett ráhúzni. Ezúttal egy egész csapat kalózt kapunk, akik közül mindenki nagyon tipikus, és egyúttal meglehetősen idegesítő figura. És akkor Sid nagyanyjáról még nem is beszéltem... Tény és való, néhány alkalommal jókat lehet nevetni az idősek különféle rigolyáin, de azért ennél is van egy határ, és tizedjére ugyanaz a poén már nem feltétlenül vicces. Na jó, Ropsztól és Eddie-től igen, egyszerűen zseniális a két oposszum párosa még mindig. A harmadik rész óta egyébként Mannyék lányából, Kisbarackból is nagylány lett, de sok izgalmat az ő szála sem tartogat, és az a baj, hogy igazán másé sem, sőt, a forgatókönyvírók még csak arra sem vették a fáradságot, hogy megindokolják a földmozgásokat, egyszer csak jönnek.

Mannyt, Sidet és Diegót azért jó volt viszontlátni, de én személy szerint nagyon remélem, hogy ötödik rész már tényleg nem lesz, mert már ez is csak az "egyszer azért meg lehetett nézni" kategóriába fért bele. 5/10.

Lazacfogás Jemenben (Salmon Fishing in the Yemen) - írta: Luke

Megosztás Tweet

A boldogtalan Fred Jones (Ewan McGregor), a halászat-specialista egy nap különleges, vagy talán inkább nevetséges projekt vezetésére kap felkérést, Jemenben száraz, kiapadt folyómedreiben kell meghonosítania a lazachalászatot. Az ötlet mögött egy jemeni sejk (Amr Waked) áll, aki egyben egy skóciai sportbirodalom tulajdonosa. A sejk abban hisz, hogy ha a pecázást meghonosítja saját országában is, akkor elősegíti a békét és a spirituális felemelkedést a gyilkos indulatok uralta országban. A filmből választ kaphatunk arra a kínzó kérdésre is, hogyan függ össze a műlegyes horgászat komoly politikai lépésekkel, láthatunk nem várt hősiességet és későn érő szerelmet, valamint talán bebizonyosodik, hogy a lehetetlen is lehetséges.

Elsősorban Ewan McGregor miatt érdekelt ez a film, aki már hosszú évek óta az egyik kedvenc színészem, és lehetőleg szerint igyekszem mindent megnézni tőle. Ezúttal egy első ránézésre nem túl izgalmas karaktert kapott, akinek az egész élete egy merő unalom és teljességgel kiszámítható. És bár a filmben Emily Blunt mondja ki azt, hogy a lazachalászat projekt megmentette az életét, ez Fredről is maximálisan elmondható. Egyébként kettőjük párosa kifejezetten jól működik, és főleg a köztük lévő távolságtartás miatt számos vicces momentum is akad. A mellékszereplők is rendben vannak, bár komolyabb teret igazán csak Amr Waked sejkje, és Kristin Scott Thomas sajtófőnök karaktere kap, aki egyébként a film legzseniálisabb figurája, és szerinte pontosan olyan, amilyennek a többség egy ilyen beosztásban dolgozó egyént elképzel.

Valószínűleg az alkotók neve is ismerősen cseng a többségnek, hiszen Lasse Hallström rendező eddig olyan filmeket jegyez, mint a Gilbert Grape, a Casanova, a Kedves John, vagy éppen egyik személyes kedvence, a Csokoládé. Simon Beaufoy forgatókönyvíró hasonlóan szép filmográfiával büszkélkedhet, neki köszönhetjük ugyanis az Alul semmi, a Fújd szárazra, édes!, a Miss Pettigrew nagy napja, a Gettómilliomos és a 127 óra szkriptjét is. Nem meglepő tehát, hogy kettőjük összefogásából egy, a hibái ellenére is szerethető, bájos, helyenként vicces film született, melyből ismét bebizonyosodik, hogy akármilyen őrültségnek is tűnik a legnagyobb álmunk, attól még valóra válhat, ha mi magunk igazán hiszünk benne. 7/10.

Men in Black - Sötét zsaruk 3 (Men in Black III) - írta: Luke

Megosztás Tweet

J (Will Smith) 15 éve védi bolygónkat az univerzum mocskától, és látott már néhány furcsa dolgot, de egy csápos, kocsonyás, nyolckarú lényt sem tart olyan érthetetlennek, mint szűkszavú kollégáját, K-t (Tommy Lee Jones). Amikor utóbbi eltűnik, sőt, egy időhuroknak köszönhetően úgy tűnik, hogy talán sosem létezett, hű társa mégis jelentős kalandra vállalkozik, hogy megmentse. Visszatér a múltba, hogy az eredeténél leplezze le azt a Földön kívülről irányított konspirációt, amely megpróbálja újraírni az emberi történelmet. A szolgálati időgép 1969-be, New Yorkba repíti, ahol összefog az ifjú, de máris pókerarcú K-val (Josh Brolin). Csupán 24 óra áll a rendelkezésükre, hogy helyrezökkentsék az időt: a tét K élete, az ügynökség sorsa és az emberiség jövője.

Az első két részt néhány hete néztem újra, és bár technikailag már nem a legfejlettebb a látványviláguk, azért még mindig nagyon szórakoztató és jó filmek. A harmadik résztől is valami hasonlót vártam, és nem is okozott csalódást. Will Smith és Tommy Lee Jones ott folytatják, ahol abbahagyták, és még mindig nagyon jól áll nekik ez a két ikonikus karakter, a sötét napszemüvegekről már nem is beszélve. Ezúttal pedig még Josh Brolin is csatlakozott hozzájuk, akinél jobb színészt nem is találhattak volna a fiatal K szerepére.

Szerencsére a forgatókönyv sem lett elnagyolt, és bár a történet nem túl bonyolult, sikerült élvezhetővé tenni, és nem kevés poénnal is feldobni, hogy akkor se unatkozzunk, amikor épp nincs akció, ráadásul még a két ügynök múltjából is megtudtunk egy-két meglepő dolgot. Az 1969-es New York megvalósítása nagyon jól sikerült, hűen idézte a kor hangulatát. Emellett pedig sok visszautalást is kaptunk az előző részekre, így ez a film elsősorban a franchise rajongóinak szól, akiknek többsége szerintem azt fogja gondolni a megtekintése után, hogy soha rosszabb folytatás- és előzményfilmet. 7/10.

Mindörökké rock (Rock of Ages) - írta: Luke

Megosztás Tweet

A '80-as évek közepén Los Angelesben van egy klub, ami a rock fellegvárának minősül és ott lép fel az akkori rockistenség, Stacee Jaxx (Tom Cruise). Ő az igazi ikon, az a sztár, aki már azzal tömeghisztériát vált ki, ha csak fellép a színpadra. Zenéjére tömegek tombolnak, ő pedig megállíthatatlanul söpör végig a színpadon. Eközben pedig egy kisvárosi lány, Sherrie (Julianne Hough), aki Hollywoodban keresi az álmait, és egy városi srác Drew (Diego Boneta) útjai is itt fonódnak össze.

Mint a '80-as évek rockzenéinek rajongója, természetesen nagyon vártam a filmet, a rengeteg nagyszerű színész jelenlétéről már nem is beszélve. Érdekes, hogy az ilyen zenés filmek általában nem hoznak úgy a mozipénztáraknál, ahogy kellene, de ennek ellenére nekem a pár évvel ezelőtti Kilenc is nagyon tetszett, és a Mindörökké rockkal sem volt ez másképp.

Tom Cruise-ról eddig is tudtuk, hogy sokoldalú egyéniség, de azt azért nem sokan gondolták volna, hogy egyszer majd egy '80-as évekbeli rocksztár bőrében látjuk őt viszont. Ám azt kell mondanom, a színész nagyon jól döntött, amikor igent mondott Stacee Jaxx szerepére, ugyanis ezt a figurát egyszerűen neki találták ki, és minden egyes megmozdulásán érezni lehetett, hogy ő maga is mennyire élvezi ezt a kis "kirándulást". Alec Baldwin kissé mókásan festett hosszú őszes hajjal és nagy szakállal, de Russell Branddel egyszerűen fantasztikus párost alkottak, és rengeteg poént tettek hozzá a filmhez. Paul Giamatti sumák, kétszínű menedzsere szintén telitalálat karakter, míg Julianne Hough és Malin Akerman ezúttal elsősorban a szépségükkel és a vonzerejükkel tűnnek ki, Diego Boneta pedig bebizonyítja, hogy a rock and roll életérzés valóban az ember szívéből fakad.

A történetről nem szeretnék szólni, hiszen ahogyan az várható volt, faék egyszerűségű, de egy ilyen filmnél úgysem ez a lényeg, hanem a hangulat. Azt pedig a színészek mellett többek között a Twisted Sister, a Poison, Pat Benatar, Bon Jovi és a Def Leppard dalai szolgáltatják. Ebből adódóan a Mindörökké rock mindenekelőtt azoknak ajánlott, akik odavannak ezekért a zenékért és egyáltalán a rock and rollért, ők egész biztosan imádni fogják. De a Paradise Cityvel aláfestett nyitójelenetnél úgyis eldől, hogy a mi filmünk lesz-e ez. Nekem az volt. 8/10.

Bel Ami - A szépfiú (Bel Ami) - írta: Luke

Megosztás Tweet

Georges Duroy (Robert Pattinson) fiatal, jóképű, nagyon ambiciózus fiatalember. Leszerelt katonaként egy huszadrangú párizsi újságnál kap állást, s mivel nagyon rossz anyagi körülmények között él, bármit megtesz a kiugrásért. Külseje és sármja ellenállhatatlanná teszi - bárkit kihasznál, hogy a társadalmi ranglétrán egyre feljebb kerüljön. Törtetését három állandó partnere segíti. Az egymásról eleinte mit sem sejtő hölgyek végül az 1890-es évek egyik legsikeresebb férfijává emelik Georges-ot. A kezdetben kellemesnek ígérkező erotikus kalandok a férfi gátlástalansága révén egyre veszélyesebbekké válnak. Míg a nők csak a Szépfiúként emlegetik, a férjeknek ő lesz a legfőbb ellenség.

Az ígéretes történet és a jó nevekből álló szereplőgárda miatt nagy elvárásokkal ültem le a film elé, de sajnos csalódnom kellett. Persze elég lett volna a Nick Ormerod-Declan Donnellan rendezőpárosnak utánanézni, ugyanis a két úriember eddig mindössze egy színházi darabot és egy 1997-es rövidfilmet hoztak össze, így mondhatni ez volt a tényleges rendezői bemutatkozásuk. Ugyanez igaz Rachel Bennette-re is a forgatókönyvírói poszton, és ez a még nagyobb baj, ugyanis valószínűleg nem Guy de Maupassant regénye volt ennyire unalmas, hanem csak az adaptálása sikerült rosszul, mert bizony az első gondolatom az volt a film megtekintése után, hogy ebben jóval több lett volna.

A színészek ugyanakkor jól végzik a dolgukat, senkire sem lehet panasz. Robert Pattinson végre egy Edwardtól jelentősen különböző karaktert kapott, és megmutathatta, hogy ez is megy neki. Az őt körülvevő rutinos színésznőtrióról (Uma Thurman, Kristin Scott Thomas és Christina Ricci) pedig már megszoktuk a magas minőséget, amit ezúttal is nyújtanak, annak ellenére is, hogy a karaktereik már-már túlzottan is tipikusak. A film atmoszférájára sem lehet panasz, jól sikerült megteremteni az 1890-es évek Párizsának légkörét, mint tudjuk, többek között Budapesten, úgyhogy érdemes figyelni a helyszíneket.

Összességében azonban sajnos hiába a jó színészek, a magával ragadó képi világ, a történet unalmassága miatt rengetegszer szétesik a film, és időnként már alig vártam, hogy vége legyen ennek a nagyjából 100 percnek. A Robert Pattinson rajongóknak és az 1800-as évek végének világát kedvelőknek azért érdemes neki adniuk egy esélyt, de a többiek nem sokat veszítenek, ha kihagyják. 6/10.

Fifti-fifti (50/50) - írta: Luke

Megosztás Tweet

Adam (Joseph-Gordon-Levitt) 27 éves, egy rádiónál dolgozik, és bár barátnőjével vannak néha gondok, alapvetően elégedett az átlagos életével. Egészen addig a pillanatig, amíg egy rutin orvosi ellenőrzés során kiderül, rákbeteg.  Élete egyik napról a másikra gyökeresen felfordul, de a sokkot követően úgy dönt, felveszi a harcot a kórral. A kalandos, sokszor vicces úton legjobb barátja Kyle (Seth Rogen) és terapeutája Katherine (Anna Kendrick) támogatják kitartóan.

A remek szereplőgárda mellett elsősorban amiatt néztem meg a filmet, mert a tartalma alapján nagyon hasonlónak tűnt a kiváló Életrevalókhoz. És bár a felállás egy kicsit más, itt is egy súlyos betegségről  van szó, amit azok segítenek leküzdeni Adamnek, akik igazán szeretik őt. Joseph Gordon-Levittól már gyakorlatilag elvárás a nagyszerű alakítás, és Adam karakterét is hitelesen formálja meg. Seth Rogenről tudjuk, hogy a laza fazonok állnak neki a legjobban, és Kyle is ebbe a sorba tartozik, ő a maga módján próbál segíteni a barátján. Anna Kendrick pedig amellett, hogy kiváló színésznő, egyszerűen tüneményes jelenség, és ez ebben a szerepben különösen jól érvényesült. De mindenképp meg kell említeni az Adam két idősebb sorstársát alakító Matt Frewert és Philip Baker Hallt, akiknek szintén jó pár emlékezetes pillanatot köszönhetünk.

A színészek mellett a forgatókönyvet is csak dicsérni lehet, és a másfél órás játékidő is előny, mert nincs semmi túlhúzva, és hiányérzetünk sem lehet. A zenék is hozzátesznek a hangulathoz, minden jelenethez sikerült a megfelelő dalt kiválasztani. A Fifti-fiftit mindenkinek érdemes megnéznie, mert bár egy komoly témát mutat be és el is gondolkodtat, mégis könnyed tud maradni, és egy különleges filmélménnyel leszünk általa gazdagabbak. 8/10.

Like Crazy - írta: Luke

Megosztás Tweet

Jacob (Anton Yelchin) és Anna (Felicity Jones) csoporttársak egy amerikai főiskolán, és hamarosan egymásba szeretnek. A lány Londonból van itt cserediákként, ám úgy dönt, annak ellenére, hogy lejárt a vízuma, szerelmével tölti a nyár nagyobb részét. Amikor azonban vissza szeretne jönni Amerikába, a reptérről hazaküldik őt, és így hosszabb időre távol kerül Jacobtól. Hamarosan azonban annyira hiányozni kezdenek egymásnak, hogy a fiú látogat Londonba, ahol végül a szülők javaslatára, és a vízum kérdését is megkönnyítendő, összeházasodnak. Az igazi boldogsághoz azonban még innen is rögös út vezet.

Drake Doremusnak ez volt a negyedik filmje, és az eddigi háromhoz hasonlóan a rendezés mellett részben a forgatókönyv megírását is magára vállalta. Bár egyik korábbi alkotását sem láttam, a Like Crazy alapján azt kell mondanom, ez hiba volt. Pedig az első 1 óra gyakorlatilag hibátlan: nem sokkal azelőtt ismerjük meg a két főszereplőt, hogy egymásba szeretnének, és anélkül válhatunk részeseivé a közös emlékeiknek, hogy közben üresjáratok lennének a filmben. Egyszóval adott a két szerethető fiatal és számos remek pillanat. Épp ezért különösen fájó, hogy az utolsó 30-35 percben szinte teljesen szétesik a történet, sőt, még a végét is túlhúzzák, pedig legalább négy-öt tökéletes pillanat kínálkozna a záróképnek.

A színészekkel viszont tényleg nincs semmi gond. Anton Yelchin és Felicity Jones rendkívül szerethető szerelmespárt alkotnak, akikről ugyan különösen sokat nem tudunk meg, de ezzel kapcsolatban mégsem marad hiányérzetünk. A többiek közül senkinek nem jut komolyabb lehetőség a kibontakozásra, itt ők szó szerint csak mellékszereplők, de ez nem is baj. Rajtuk kívül még a jó zeneválasztást és az operatőri munkát lehet kiemelni, ezek sokat hozzátettek a hangulathoz.

A két főszereplő és a film szerethetősége miatt tehát érdemes adni egy esélyt a Like Crazynek, még akkor is, ha az utolsó fél órával nagyon sokat rontanak az összképen, és a pontszámot is leviszik egészen 6/10-ig.

Madagaszkár 3 (Madagascar 3: Europe's Most Wanted) - írta: Luke

Megosztás Tweet

Alex, az oroszlán, Marty, a zebra, Gloria, a víziló, és Melman, a zsiráf még mindig azon küszködnek, hogy hazajussanak szeretett városukba, New Yorkba, és persze Julien király és a pingvinek is csatlakoznak a komikus kalandhoz. Útjuk során átszelik Európát, ahol megtalálják a tökéletes álcát: egy vándorcirkuszt, amit átalakítanak - Madagaszkár stílusban.

Kicsit aggódva ültem le a harmadik rész elé, mivel az első kettőt nagyon szeretem, és nem voltam benne biztos, hogy sikerül-e az alkotóknak tartania a minőséget. Ám ezek az aggályaim hamar elmúltak, ugyanis már az első jeleneteknél kiderült, hogy megmaradt az a jó értelemben vett állandóság, ami jellemzi a szereplőket, vagyis minden és mindenki olyan, mint régen. Illetve azért mégsem teljesen, hiszen jó néhány új szereplő is akad a cirkuszi állatok személyében.

Közülük pedig akiket jobban is megismerhetünk, vagyis Stefano, az olasz fóka, Vitaly, az orosz tigris, Gia, a leopárd lány, valamint Julian király szerelme, Sonja, a kissé depressziós medve a maguk tipikussága ellenére is nagyon jól eltalált karakterek. Ezúttal egy komolyabb ellenség is akad az Alexéket üldöző DuBois kapitány személyében, aki pontosan az a kiállhatatlan negatív karakter, amilyet vár az ember. A poénok nagy részét ezúttal is a pingvinek és Julian szolgáltatják, de mindenkinek jut legalább egy-két jó pillanat, nem beszélve a két közös fireworkös jelenetről, amiket egyszerűen lehetetlen nem végigmosolyogni, és annyira látványosak, hogy ténylegesen a cirkuszban érezhetjük magunkat.

A harmadik rész ugyan összességében talán egy kicsivel elmarad az első kettőtől, de azért így is nagyon jó szórakozást nyújt, és remek záródarabja a trilógiának, már persze, ha nem lesz negyedik rész. A 7/10 mindenképp jár érte.

Villámtolvaj - Percy Jackson és az olimposziak (Percy Jackson and the Olympians: The Lightning Thief) - írta: Luke

Megosztás Tweet

12 éves hősünk, Percy (Logan Lerman) nem tökéletes gyerek, jó néhány iskolából eltanácsolták már, de ő elvan ezzel. Hamarosan rádöbben, hogy semmi nem az, aminek látszik. Egy furcsa idegen rábeszéli édesanyját, hogy küldje el egy különös nyári táborba, ami bizony a félistenek kiképzőtábora. Percy rábukkan egy rejtélyre, miszerint ő Poszeidón eltitkolt fia. A fiú hamar a görög mitológia szereplői között találja magát, és kénytelen részt venni hadakozásaikban: feladata, hogy visszaszerezze Zeusz ellopott villámát. Címszereplőnk földön, égen és föld alatt is üldözőbe veszi a lopott villámot, és közben kiválóan szórakozik a halhatatlanok között.

Már vagy két éve halogatom ennek a filmnek a megnézését, de szerencsére most A titánok haragja ismételten az eszembe juttatta, így gyorsan sort is kerítettem rá. A történet alapján nem igazán tudtam elképzelni, hogy mire is lehet itt számítani, és bizony elsőre furcsán is hatott az egész villámtolvaj dolog és a félisten fiatalok tábora, de amennyire furcsa volt, annyira gyorsan és könnyen magával ragadott a film világa.

Logan Lerman bár még csak idén tölti a 20-at, már jó néhány filmen túl van, így nem meglepő, hogy ez a főszerep sem okozott neki gondot, és jól megállta a helyét. Brandon T. Jackson szintén rutinosnak nevezhető már, és a Groverhez hasonló őrült és laza figurák nagyon jól állnak neki, és persze állandónak tekinthető magyar hangjának, Szabó Máténak is. Alexandra Daddario pedig eddig leginkább sorozatokban tűnt fel mellékszerepekben, de persze Annabeth karaktere sem volt túl bonyolult feladat a számára. Pierce Brosnant, Sean Beant és Uma Thurmant talán felesleges is külön megemlíteni, hiszen tőlük mindig magas minőségre lehet számítani, de azért görög istenként látni őket még tőlük is szokatlan, és időnként nagyon mulatságos is volt.

A kétórás játékidő elsőre kicsit riasztónak tűnt, mert ilyenkor óhatatlanul felmerül az emberben, hogy mi van, ha azért ilyen hosszú, mert túlhúzzák a dolgokat, de szerencsére itt erről szó sincs: Craig Titley jó munkát végzett a forgatókönyvvel, de a jó könyves alapanyag miatt bizonyára nem volt túl nehéz dolga. Chris Columbus jól ismert rendező, aki sokféle műfajban kipróbálta már magát, és az a terep sem idegen tőle, így az ő munkájába sem lehet belekötni. Jövőre pedig érkezik a folytatás is Sea of Monsters címmel, aminek a megnézésével biztos nem fogok két évet várni, és az sem kizárt, hogy addig még ezt is újranézem. 8/10.

A titánok haragja (Wrath of the Titans) - írta: Luke

Megosztás Tweet

10 éve béke van. Zeusz félisten fia, Perszeusz (Sam Worthington) már nem az istenekkel hadakozik, egyszerű halász lett, és a fiát neveli. De az Olimposzon sosem tartós a nyugalom. A titánok ismét megpróbálnak az istenek fölé kerekedni, és a halhatatlanok már nem elég erősek ahhoz, hogy ellenállhassanak. A lázadást Kronosz vezeti, akit egykor a saját három fia (Zeusz, Hadész és Poszeidón) vetett a Tartarosz mélyére.
Amikor híre jön, hogy az engedetlen titán már az istenek között is talált szövetségest, és Hadész (Ralph Fiennes) meg Árész (Edgar Ramírez) az ő oldalára állt, Perszeusz kénytelen emlékezni rá, hogy az ő igazi hivatása a harc. Éppen akkor veti bele magát a csatába, amikor úgy tűnik, minden elveszett, és Zeusz a titánok foglya lesz.

Nagyjából két évvel ezelőtt az első rész, A titánok harca egy egész jól sikerült darab volt, a nem kevés hibájával együtt is. A szereplők nagy része ezúttal is itt van és John Liebesman rendező is visszatért, csak a forgatókönyvírókat cserélték le négy (!) másikra. A filmet látva azonban elég nehéz megmondani, hogy mihez is kellett négy ember, ugyanis a történet egyszerűségében még az első részt is alulmúlja, ráadásul még ez a kevés is ezer sebből vérzik. Persze egy ilyen filmhez nem is Oscar-díjas forgatókönyvet várunk, de azért ennél a rengeteg klisénél és akadozó történetnél többet.

A színészekre ugyanakkor nemigen lehet panasz, mindenki hozza a tőle elvárhatót. Liam Neeson és Ralph Fiennes közös jelenetei különösen erőteljesek, de Bill Nighy felbukkanása is örömteli, és az sem okoz különösebb gondot, hogy Gemma Artertont Rosamund Pike-ra "cserélték". A középszerből azonban még ők sem képesek kiemelni a filmet, és én a magam részéről nagyon remélem, hogy harmadik rész már nem lesz, mert ez mindent összevetve is csak egy 5/10-re volt elég számomra.

Borotvaélen (Man on a Ledge) - írta: Luke

Megosztás Tweet

Nick Cassidy (Sam Worthington) volt New York-i rendőrtiszt börtönbüntetését tölti, miután a méregdrága gyémánt, amelynek biztonságos szállításáért ő felelt, eltűnt. A gyémánt tulajdonosa, David Englander (Ed Harris) Cassidyt tette felelőssé az esetért, és ezért Cassidyt 25 év börtönre ítélték, Englander pedig felvette a kártérítés díját.
A volt rendőrtiszt megszökik, majd váratlan döntést hoz: kilép egy New York-i szálloda 20. emeleti szobájának ablakán. A szálloda alig arasznyi párkányán egyensúlyozva igyekszik meggyőzni Lydia Spencer tárgyalót (Elizabeth Banks) az ártatlanságáról. A kibontakozó cselekmény során kiderül, hogy sokkal több forog kockán annál, mint hogy egy ember elvesztheti az egyensúlyát.

Érdekes alapötletre épül fel a film, és már csak emiatt is felkerült a kötelező néznivalók listájára, elvégre az ember örül, ha valami újat láthat. Ez azonban sajnos csak részben igaz a Borotvaélenre: mert bár vannak benne nagyon jó megoldások, rengeteg a kiszámítható fordulat is. Az azonban biztos, hogy a színészekre nem lehet panasz. Sam Worthingtonnak ez a szerep is jól áll, és azt is megmutatja, hogy nem kell neki nagy tér hozzá, hogy bizonyítsa képességeit. Amilyen meglepőnek és furcsának hatott elsőre Elizabeth Banks túsztárgyalóként, annyira jól működött a dolog, ráadásul a Worthingtonnal való párosuk is remek. Ed Harris telitalálat a gerinctelen üzletember szerepére, Jamie Bell pedig megmutatja, hogy laza tolvajként is megállja a helyét.

A film első felében gyakorlatilag semmi hiba nincs: egy egészen rövid felvezető után rögtön belecsapnak a dolgok közepébe, és szép lassan ismerjük meg az ügy hátterét, illetve azt, hogy pontosan miről is szól ez az egész. A gondok pedig pontosan akkor kezdődnek, amikor megkapjuk a (majdnem) teljes képet, ugyanis a film innentől teljesen tipikussá válik, gyakorlatilag előre lehet tudni, hogy mi fog történni. Meglehet, hogy ez az alkotóknak is feltűnt, ezért próbáltak időnként egy-egy poént bedobni, de ezek nagy része nem működik, vagy egyszerűen csak nem illik bele a filmbe.

A Borotvaélen viszont ezek ellenére is jó film, ráadásul nem is különösebben hosszú, így egyszer mindenképp érdemes megnézni. 7/10.

Snow White and the Huntsman (Hófehér és a Vadász) - írta: Luke és Wexylum

Megosztás Tweet

A Hófehér és a Vadász kritikája picit rendhagyó módon készült el. Két elfogult ember kritikáját fűztük itt egyben. Luke sokkal inkább lágy-szívvel és pozitívan közelít meg egy-egy filmet(Főleg ha Kristen Stewart-ról van szó). Wexylum pedig a végletekig elmegy, hogy találjon egy hibát, és Kristen-t sem igazán szívleli. Viszont mindkét fél látta a filmet, ezért úgy gondoltuk összeeresztjük a két kritikust.

Tehát Hófehér és a Vadász, Luke és Wexylum.

Wexylum: Én ugye előbb láttam ezt a remek alkotást, mint te, így a véleményemet nagy-vonalakban már ismered, de azért még egyszer elmondom: Szerintem a film épphogy megütötte a High-concept alsó határát. Általánosságban nézve én egy 21. századi Hófehérke és a Hét törpét vártam, de picit túl gyenge lett számomra, lehet sokat vártam tőle? Neked hogy tetszett?

Luke: Hát, én nem vártam 21. századit, meg high-conceptnek sem éreztem. Azt lehetett előre tudni, hogy nem lesz túl sok köze a klasszikus Hófehérke és a hét törpéhez, eleve nyolc törpe volt, azt hiszem, de ez végül is mindegy. Nekem összességében tetszett.

Wexylum: Nyolc törpe volt? Látod azt nem számoltam, viszont Kristen Stewart mosolyait igen és elmondhatom, hogy egy kezemen meg tudnám mutatni az eredményt. Kristen-re kitérve: rájöttem valamire. A csajnak az az egyedisége, hogy ritkán mosolyog. Én azt hittem, hogy ez megöli Hófehér karakterét, de nem! Nagyon nehéz beismerni, de a csaj szépen mosolyog és ritkán, ez kettő együtt pedig nagyot dobott a játékán

Luke: Miért is mosolygott volna sokat? Az anyja gyerekkorában meghalt, pár évvel később az apja is, a szerelmének ott kellett hagynia őt, és évekig egy cellába zárva élt, és miután kiszabadult, menekülnie kellett. Nem sokan mosolyognának ilyen helyzetben szerintem. De tényleg szép a mosolya, sosem vitatnám természetesen. De én persze elfogult vagyok vele kapcsolatban, ezért inkább egy Kristent kevésbé kedvelő kedves barátom véleményét idézném, akivel együtt néztem a filmet, és még ő is elismerte, hogy Kristen néhány jelenetben kifejezetten szép volt, és ő a Pánikszoba óta most először fedezett fel érzelmeket az arcán.

Wexylum: Nekem valahogy Hófehérről az maradt meg - még a gyerekoromból - hogy ilyen kis vidám ugri-bugri-gomba-simogatós mókusokkal éneklős kiscsaj. Nyilván másik, komolyabb oldalról lett megközelítve az alaptörténet. A többi szereplővel sem volt igazán bajom, talán a William herceget játszó Sam Claflin munkája picit elmaradt a többiekétől. De a királynő, a vadász, a törpék. Mindenki kitett magáért. Tehát összességében a szereplőgárda jó volt.

Luke: Ja, hát igen. A régi Hófehérke tényleg olyan volt, azért is írtam az előbb, hogy itt nem a klasszikus oldalról közelítették meg őt. Érdekes, hogy te is Claflint említed, mert ő szerintem is kilógott egy kicsit a sorból, de mondjuk egy ilyen karizmatikus alak mellett, mint amilyen Chris Hemsowrth, könnyű jelentéktelennek tűnni a vásznon. Egyébként én néha Charlize Theronnal és a bátyját alakító színésznél azt éreztem, hogy kicsit túljátsszák a szerepüket. Egyikük sem volt az az igazán hiteles gonosz, de azt kétségkívül elérték, hogy mindkettőjük karakterét lehetett utálni, és végül is ez volt a lényeg. Szóval összességében tényleg mindenki rendben volt.

Wexylum: Igen, a bátyóra ki akartam térni. Picit túlpörögte az eseményeket. És lehetséges - így visszagondolva - hogy Claflin szó szerint elhomályosult Chris mellett. Amiről viszont nem vagyok ilyen jó véleménnyel, és ez az, ami igazán lehúzza majd a pontjaimat: A rendezés, forgatókönyv, kamerakezelés. Ezek így szép sorban... Egyszerűen nem találok szavakat. Például a kamerakezelés nekem túl standard volt. Mintha egy egyetemistát nyomtak volna a kamera másik végére. Egy ilyen filmtől valami különlegességet vártam. A másik része pedig, hogy 3D-ben nem érdemes megnézni, mert nem egy 3D kamerakezelés volt, az biztos.

Luke: Igen, nagyon meglátszott, hogy Sanders eddig csak klipeket rendezett. Főleg a film első felében volt olyan érzésem, mintha itt is azt hitte volna, hogy van maximum 4-5 perce, amibe minél több mindent bele kell nyomni, hogy üssön a videó. Csak hát ugye ez nem egy 4-5 perces videoklip, hanem egy majdnem 2 órás film, és ebből adódóan, amik mondjuk, egy zenés videóban jól néznek ki, nagy-vásznon már nem feltétlenül. Például amikor Hófehér az erdőben fekszik, és körbeforog körülötte a kamera. Na, ott én szabályosan megszédültem. A forgatókönyv elnagyolt volt és nem a legjobban épült fel, különösen az elején döcögött kicsit, de aztán a végére egész jól felpörögtek a dolgok. Egyébként az is a forgatókönyv hibája lehet, hogy a színészek nem nagyon tudtak többet kihozni magukból, túlzottan keretek közé voltak szorítva a karaktereik, és talán túl tipikusak is voltak.

Wexylum: Nekem tetszett az a rész mikor Hófehérkét khhm „mellesleg” jó szögből mutatták. A forgatókönyvben, pedig mindemellett amit elmondtál - tökéletesen egyetértek veled - voltak olyan részek, amik nem illettek bele. Ki volt az a szarvas? Miért voltak olyan dolgok a film közepén, ami szerintem nem illett a storyba? Nem értem, hátha te fel tudsz világosítani...

Luke: A szarvast én sem értettem teljesen. Valószínűleg ő csak egy szimbólum volt arra, hogy Hófehér érkezésére a leghatalmasabb teremtmények is előbújnak, és meghajolnak előtte. Mire gondolsz, hogy nem illett bele?

Wexylum: Hát úgy az egész közepe. Utaztunk ide meg oda. (Bár ekkor nevetett is Kristen, ami az én szkeptikus szememmel is gyönyörű volt) Egyszer havazott, aztán nem, és ekkor csak úgy a semmiből megnyikkant Hófehér. Nekem picit összecsapottnak tűnt. De ez már lehet a rendezés hibája volt.

Luke: Nem tudom, én nem éreztem, hogy ezek különösebben kilógtak volna. Az összecsapottság az lehet, de azt írtam az előbb én is, hogy nem a legjobban volt felépítve a film szerkezetileg.

Wexylum: Lehet engem is ez zavart... Tehát akkor a rendezés az, ami megbújik mind-emögött? Elég egyértelműnek látszik.

Akkor tehát én elmondtam mindent, ami így megragadt bennem a filmről. Egybefoglalva az én véleményem: A szereplők jól játszottak, Kristen - utólag nézve - jó választás volt a szerepre. A rendezés-forgatókönyv-kamerakezelés trió viszont sokat rontott a film minőségén, én nem tettem volna be egy ilyen rendezőt abba a bizonyos székbe. A történet, teljesen újra lett dolgozva, mondhatni "nyomokban" Hófehérkét is tartalmaz. Mindezeket figyelembe véve, és mivel szerencsére nem 3D-ben néztem meg, adok rá egy 7,3/12-őt, ami egy 10-es skálán 6/10-nek felel meg. Eddig ez a legalacsonyabb pont, amit adtam Kritikák során (Leszámítva a 6 mondatos kritikákat) Luke, te hogy értékeled a filmet?

Luke: Nagyjából hasonlóan. Én előzetesen sem vártam valami klasszikus Hófehérkéhez hasonló alkotást, de amennyire a negatív vélemények elvették tőle előtte a kedvem, ahhoz képest kellemes csalódás volt. Meg hát ugye Kristen. Szóval én egy 7/10-et adnék rá.

Columbus Circle (2012) - 6 mondatos kritika Wexylum tollából

Megosztás Tweet

Ami megfogott ebben a filmben – és ezért írok most róla – hogy olyan egyszerűnek tűnik mégis zseniális, na meg persze a zene. Nem akarom lelőni a poént ezért csak óvatosan írok a történetről: Abigail 17 éve be van zárkózva a cuki kis lakásába, mikor a szomszéd öreglány dob egy hátast és megnyikkan, ezután beköltözik a fiatal házaspár, és kezdődnek a bonyodalmak. Előre bocsátkozom, ez egy misztikus-thriller, amolyan Poirot féle stílus, és a csak a végén jön rá az ember, hogy ki-kicsoda és miért! Szerintem remek kis történet, én nagyon élveztem és a zene alatta valami mesés, tökéletesen odaillik. A színészek – egy része – kipróbált és az átlagon felül telesített, ez is hozzátett ahhoz, hogy megemlítsem a film címét. Szóval ez egy kellemes film estére, és persze mindez 6 mondatomba került… 7/12

Csempészek (Contraband) - írta: Luke

Megosztás Tweet

Chris Farraday (Mark Wahlberg) régen felhagyott a bűnöző életmóddal, de miután sógora, Andy (Caleb Landry Jones) elszúrja könyörtelen főnöke, Tim Briggs (Giovanni Ribisi) egyik drogügyletét, Chris visszakényszerül abba, amit a legjobban csinál - a csempészésbe - hogy kiegyenlítse Andy tartozását. Chris legendás csempész, és gyorsan összehoz egy csapatot legjobb barátja, Sebastian (Ben Foster) segítségével egy utolsó menetre Panamába és vissza, annak reményében, hogy több milliónyi hamis pénzzel térnek haza. Ám a dolgok hamar elkezdenek szétesni, és amikor már csak pár órájuk van összeszedni a pénzt, Chrisnek be kell vetnie régen használt fogásait, hogy lavírozni tudjon a brutális drogbárók, zsaruk és bérgyilkosok hálójában, mielőtt a felesége és a fiai célponttá válnak.

A történet alapján első hallásra egy kőkemény akciófilmre számítana az ember, azonban a Csempészek inkább a nagy akció részleteire és annak kidolgozására fókuszál, de azért persze akcióban sincs hiány. Időnként egy kicsit az Olasz meló is eszünkbe juthat a film közben, és ez is azt támasztja alá, hogy Mark Wahlbergnek az ilyen stílusú filmek fekszenek igazán.

A film egyik legjobb húzása, hogy bár egyértelműen az ő karaktere áll a középpontban, a többiek megismerésére is marad idő. Giovanni Ribisi számtalan különféle szerepben bizonyított már, így nem meglepő, hogy kemény gengszterként is zseniális. Ben Foster az utóbbi pár évbe fokozatosan küzdi egyre feljebb magát, és Sebastian összetett karaktere egy újabb lépés volt a számára. Kate Beckinsale-ről pedig szőke haja miatt nekem rögtön a Szárnyas teremtmények ugrott be, de ezúttal ottani karakterének épp az ellentettjét, egy gondoskodó és aggódó édesanyát és feleséget alakít.

A Csempészek egy kifejezetten jó iramú, pörgős és izgalmas film, tele nagyszerű színészekkel, egyszóval nem érdemes kihagyni. 7/10.

Életrevalók (Intouchables) - írta: Luke

Megosztás Tweet

Az ejtőernyős baleset után tolószékbe kerülő gazdag arisztokrata, Philippe felfogadja otthoni segítőnek a külvárosi gettóból jött Drisst. Azt az embert, aki most szabadult a börtönből, és talán a legkevésbé alkalmas a feladatra. Két világ találkozik és ismeri meg egymást, és az őrült, vicces és meghatározó közös élmények nyomán kapcsolatukból meglepetésszerűen barátság lesz, amely szinte érinthetetlenné teszi őket a külvilág számára.

Nagy elvárásokkal ültem le a film elé, hiszen mindenfelé csupa jót lehetett olvasni és hallani róla, és a különféle oldalakon kapott pontszámai és százalékai is igencsak meggyőzőek voltak. És azt kell mondjam, ez bizony nem is véletlen, ugyanis több mint egy hete láttam a filmet, és még mindig a hatása alatt vagyok, és gyakran eszembe jut.

Az az alapfelállás, mely szerint két teljesen különböző típusú főszereplőt "eresztenek össze" már sokszor sikerrel vizsgázott, de esetünkben még ennél is bonyolultabb a helyzet Philippe állapota miatt. A két színész alakítását csakis a zseniális, fantasztikus és ehhez hasonló jelzőkkel lehetne illetni, így ettől el is tekintenék. Ami rajtuk kívül a film legnagyobb erőssége, hogy hiába a két főszereplő maga drámája és Philippe betegsége, végig könnyed hangvételű marad, számos megindító és legalább ennyi megmosolyogtató és megnevettető jelenettel. Sőt, egy idő után azon kapja magát az ember, hogy már várja, mi lesz a következő "őrültség", amit a páros kitalál. Ha már fentebb dicsértem a színészeket, ugyanezt meg kell tennem az őket szinkronizáló Dunai Tamás és Galambos Péter kapcsán, akik még egy kis pluszt tudtak hozzátenni ehhez a nagyszerű filmhez. És ezúttal a "kinek ajánlanám?" kérdésre is könnyen meg tudom adni a választ: mindenkinek. És ez, azt hiszem, mindennél beszédesebb. 9/10.

A diktátor (The Dictator) - írta: Luke

Megosztás Tweet

Sacha Baron Cohen Borat, Alig G és Brüno után újabb nagyszabású karakterrel ajándékozza meg a mozinézőket: a világ legkülöncebb és legegoistább diktátorával, Aladeennel. Az elpusztíthatatlan szakállú Aladeen, aki pénzéhes celebeket fektet meg és megbundázza saját olimpiáját, akkor kerül a nemzetközi figyelem középpontjába, amikor felröppen a hír titkos atomprogramjáról. Egy félresikerült merényletet követően Aladeen egy fillér nélkül magára marad New York utcáin. Kivégzettnek hitt honfitársai elől menekülve Aladeen úgy dönt, visszaszerzi hatalmát, ami egyfelől fergeteges összeütközésekhez vezet a viselkedésén megbotránkozó amerikai polgárokkal, másfelől olyan felfedezésekhez, melyek leleplezik Amerika külpolitikáját.

Töredelmesen bevallom, hogy sem az Ali G-t, sem a Boratot, sem a Brünót nem láttam, és valószínűleg A diktátor is erre a sorsa jutott volna, ám a sok pozitív visszajelzés végül felkeltette az érdeklődésemet, és tegnap megnéztem a filmet, és bizony egyáltalán nem bántam meg. Cohent alighanem az Isten is arra teremtette, hogy őrült fazonokat találjon ki, és elevenítsen meg, és Aladeen admirális-generális még ezek közül is kétségkívül kiemelkedik. A film elején néhány jelenetben láthatjuk, miket is csinál egy igazi diktátor: saját olimpiát szervez, ahol 14 számban is ő lesz a bajnok, az igen és a nem szót is az Aladeenra cseréli, és akár a legközelebbi barátait is hajlandó kivégeztetni, ha azok nem értenek vele egyet.

Ezek után a film szinte végig Amerikában játszódik, ahol diktátorunk számos vicces helyzetbe keveredik, vagy ha nem, akkor ő generál ilyeneket maga körül. Ráadásul a mellékszerepekben is rengeteg ismerős arc felbukkan, mint például Megan Fox, John C. Reilly, Sir Ben Kingsley, vagy épp Anna Faris, akit én csak jó 35-40 perc után ismertem fel.

Párszor azonban sajnos leül kicsit a film, bár egy-egy menetrend szerint érkező poénnal mindig sikerül újra berántania a nézőket, és elérnie, hogy drukkoljunk Aladeennak. Aki tehet egy jó vígjátékra vágyik sok nevetéssel, vevő a nem túl korrekt poénokra, és a néhány gusztustalanabb jelenet sem riasztja el, annak A diktátor tökéletes választás. 7/10.

Utolsó kommentek

• Figyelem!Figyelem!, Koimbra: Miért nem megy át minden cakkumpakk? Elvileg a bloghu support... »

• első kép a Jack Ryan filmből [update], Isu: Kellemes film elé nézzünk majd,habár bő egy év... :D »

• The Expendables 2 - A feláldozhatók 2 szinkronos előzetes, BeJudy: Nah erre megyünk az már fix, már visszaszámolok!STATHAM! ...pedig hallottam... »

• Ted - írta: Luke, BeJudy: Ezt mindenképpen megnézném, még Mila Kunis ellenére is, aki szerintem... »

• Total Recall (Az emlékmás) - írta: Wexylum, Isu: Pörgős,zsír film lett,csak kár hogy a történet alább hagy. »

Twitter

Keresés

Kategóriák

• biográfia (1)
• DVD megjelenések (263)
• előzetes (1746)
• featurette (109)
• film adatlap (255)
• first look (19)
• forgatás (609)
• hírek (1226)
• Interjúk (4)
• jelenet (161)
• képek (938)
• Kritika (192)
• music video (13)
• nemzetközi előzetes (24)
• online filmek (3)
• poszter (2056)
• promo trailer (15)
• reklám (308)
• sorozat (3)
• Sorozatos hírek (2)
• szinkronhangok (14)
• teaser (48)
• Upfronts (5)

mozikban:

őket ajánlom