Premierfilmek

• főoldal
• hírek röviden
• kapcsolat
• 
• 
• 

Amit még mindig tudni akarsz a szexről (Hope Springs) - írta: Luke

Megosztás Tweet

Kay (Meryl Streep) és Arnold (Tommy Lee Jones) hű társai egymásnak, ám az egymás mellett töltött évtizedek alatt kapcsolatuk kissé kihűlt, így Kay, aki régi meghittségre vágyik férjével, szeretné feldobni a házasságukat. Amikor tudomást szerez a Great Hope Springs nevű kisvárosban praktizáló híres párterapeutáról (Steve Carell), megpróbálja meggyőzni a szkeptikus, szokásaihoz mereven ragaszkodó Arnoldot, hogy utazzanak el egy egyhetes házasságterápiára. Már az utazásra sem könnyű rávenni makacs férjét, az igazi feladat azonban mindkettejük számára az, hogy képesek legyenek megszabadulni gátlásaiktól a hálószobában, és felszítsák a régi tüzet, ami miatt annak idején egymásba szerettek.

David Frankel rutinosan mozog a témában, ugyanis a Szex és New Yorknál is aktívan közreműködött, bár ezúttal a 40-es szinglik helyett egy 60 körüli párt helyez a középpontba. Az nyilván senkinek nem meglepő, hogy Meryl Streep és Tommy Lee Jones fantasztikusak. Mondhatni, tőlük soha nem is várunk kevesebbet, de azért mégis örömmel tölt el minket egy-egy újabb filmjük kapcsán, hogy ezt hozzák is. Nem mintha Kay vagy Arnold karaktere különösebben bonyolult lenne, de Streep és Jones annyira élővé teszik őket, hogy szinte velük együtt látjuk magunkat az adott jelenetben. Steve Carell pedig hasonlóan frenetikus a különös módszerekkel dolgozó terapeuta szerepében, amit mintha csak őrá írtak volna. Igazi jutalomjáték ez mindhármuk részéről, és ugyanez elmondható az őket szinkronizáló színészekről: Ráckevei Annáról, Reviczky Gáborról és Kassai Károlyról is.

És igen, a film elsősorban miattuk működik, de Frankelék a történetről sem feledkeztek meg, amire ugyan könnyen rámondanánk, hogy tipikus, de ugyanakkor mégis ritkán látunk ilyesmit, és eleve nem sűrűn nyúlnak ehhez a témához. Természetesen rengeteg vicces helyzet adódik, amiken tényleg sírni lehet a röhögéstől, de azért a komolyabb történések is jól megférnek ezek mellett, és nincsenek zavaróan éles váltások. Egyedüli kisebb negatívum talán a film utolsó 10-15 percének a túlhúzása, de a lezárás így is abszolút a helyén van, így ezen is könnyen túl lehet lépni.

Sőt, azt is le merem írni, hogy számomra eddig ez volt az év legjobb filmje, és egész biztos jó néhányszor megnézem majd még. 9/10, mindenkinek ajánlott.

Életrevalók (Intouchables) - írta: Luke

Megosztás Tweet

Az ejtőernyős baleset után tolószékbe kerülő gazdag arisztokrata, Philippe felfogadja otthoni segítőnek a külvárosi gettóból jött Drisst. Azt az embert, aki most szabadult a börtönből, és talán a legkevésbé alkalmas a feladatra. Két világ találkozik és ismeri meg egymást, és az őrült, vicces és meghatározó közös élmények nyomán kapcsolatukból meglepetésszerűen barátság lesz, amely szinte érinthetetlenné teszi őket a külvilág számára.

Nagy elvárásokkal ültem le a film elé, hiszen mindenfelé csupa jót lehetett olvasni és hallani róla, és a különféle oldalakon kapott pontszámai és százalékai is igencsak meggyőzőek voltak. És azt kell mondjam, ez bizony nem is véletlen, ugyanis több mint egy hete láttam a filmet, és még mindig a hatása alatt vagyok, és gyakran eszembe jut.

Az az alapfelállás, mely szerint két teljesen különböző típusú főszereplőt "eresztenek össze" már sokszor sikerrel vizsgázott, de esetünkben még ennél is bonyolultabb a helyzet Philippe állapota miatt. A két színész alakítását csakis a zseniális, fantasztikus és ehhez hasonló jelzőkkel lehetne illetni, így ettől el is tekintenék. Ami rajtuk kívül a film legnagyobb erőssége, hogy hiába a két főszereplő maga drámája és Philippe betegsége, végig könnyed hangvételű marad, számos megindító és legalább ennyi megmosolyogtató és megnevettető jelenettel. Sőt, egy idő után azon kapja magát az ember, hogy már várja, mi lesz a következő "őrültség", amit a páros kitalál. Ha már fentebb dicsértem a színészeket, ugyanezt meg kell tennem az őket szinkronizáló Dunai Tamás és Galambos Péter kapcsán, akik még egy kis pluszt tudtak hozzátenni ehhez a nagyszerű filmhez. És ezúttal a "kinek ajánlanám?" kérdésre is könnyen meg tudom adni a választ: mindenkinek. És ez, azt hiszem, mindennél beszédesebb. 9/10.

A leleményes Hugo (Hugo) - írta: Luke

Megosztás Tweet

Hugo (Asa Butterfield) egy árva kisfiú, aki az 1930-as években él egy párizsi pályaudvaron. Bár senki sem tudja, Hugo az épület összes fala mögött otthonosan mozog, és ő kezeli a pályaudvar összes óráját. Emellett kis hősünk egy mechanikus ember megépítésén is dolgozik, melyet még tragikus hirtelenséggel elhunyt édesapja (Jude Law) kezdett el, és ez volt élete nagy álma. Hugo már majdnem el is készült vele, csupán egy titokzatos szív alakú kulcs hiányzik hozzá, hogy sikerüljön beindítani. Ezt egy különös kislánynál (Chloe Moretz) meg is találja, akivel jó barátok lesznek, sőt, még a mogorva játékárus (Ben Kingsley) is csatlakozik hozzájuk és segít nekik, miközben saját nagy álmát is próbálja megvalósítani: filmeket szeretne készíteni.

Úgy tűnik, az elmúlt év a múlt előtti tisztelgésről szólt. Michel Hazanavicious A némafilmessel idézte meg a némafilmek korszakát, Spielberg a Hadak útjánnal az '50-60-as évek filmművészetét, Martin Scorsese pedig a Hugóval a filmgyártás kezdetének korszakát. A végeredményen pedig nem győzünk ámulni. A Hugo egyfelől egy csodálatos mese, ami hangulatában kicsit a Charlie és a csokigyárat és az Amelie csodálatos életét is megidézi, de Scorsese fantasztikus rendezésének és képeinek köszönhetően mégis egyedi és különleges. Ráadásul Georges Méliés előtt is tiszteleg, így bizonyos mértékben még akár életrajzi filmnek is nevezhető, persze csak meglehetősen kis részben.

A szereplők egytől egyig fantasztikusak. Asa Butterfield tökéletesen mutatkozik be, és egész biztos, hogy az elkövetkező pár évben jó néhányszor láthatjuk majd őt. Chloe Moretz fiatal kora ellenére már jó néhányszor bizonyított, és ezúttal is egy újabb oldalát ismerhetjük meg, Ben Kingsley, ahogy azt tőle megszokhattuk, zseniális, és akkor még nem is beszéltem a nagyszerű mellékszereplőkről. Sacha Baron Cohen sérült lábú állomásfőnöke telitalálat a kutyájával együtt, Emily Mortimerből pedig szokás szerint imádni való bájosság sugárzik.

Hála az égnek a történet sem elnagyolt, és Scorsese mindent apró részletességgel be is mutat nekünk, hol Hugo, hol Georges szemszögéből. Érdemes figyelni a filmtörténet első alkotásairól való megemlékezéseket, mint például a Modern időket idéző fogaskerekek, az óramutatón lógó jelenet a Felhőkarcoló szerelemből, vagy éppen a Lumiére fivérek egyik első alkotásának, A vonat érkezésének megjelenése. Scorsese tehát ismét nagyot alkotott, és egy olyan 120 perces mesével ajándékoz meg minket, amely az utóbbi időszak egyik legnagyobb filmes élményét nyújtja. Itt egyszerűen tényleg minden a helyén van. 9/10.

The Artist - A némafilmes - írta: Luke

Megosztás Tweet

1927-ben járunk; a némafilm műfaja a csúcson. George Valentin (Jean Dujardin) a stílus egyik legnagyobb sztárja, aki maximálisan élvezi a filmezést és a felé irányuló őrületes rajongást is. Egy véletlen folytán összetalálkozik a gyönyörű, feltörekvő színésznővel, Peppy Millerrel (Bérénice Bejo), akivel első közös filmjük forgatásán egymásba is szeretnek. Valentin ezután egy újabb némafilmet tervez elkészíteni, ám a stúdiófőnök, Al Zimmer (John Goodman) figyelmezteti, hogy a jövő a hangosfilmeké, és a némafilm műfaja hamarosan feledésbe kerül. Valentin eleinte mit sem törődik ezzel, ám Zimmer szavai beigazolódnak, ráadásul az új műfaj egyik legnagyobb sztárja épp Peppy lesz. George fokozatosan elkezd beleőrülni a körülötte történő változásokba, miközben kétségbeesetten próbál meg lépést tartani a rohanó világgal.

2011-ben némafilmet forgatni? Bizonyára nem csak bennem merült fel ez a kérdés látatlanban a The Artist kapcsán. Bevallom őszintén, én a gimi során találkoztam a műfajjal a médiaórákon, és bár tény, hogy jó néhány időtálló klasszikus készült akkoriban, nem gondoltam volna, hogy 2011-ben ekkora sikereket lehet elérni egy ilyennel. Michel Hazanavicius viszont gondolta, és elkészítette a The Artistot, mellyel a Golden Globe-gálán már sikerült is tarolnia, és az Oscaron is jó esélyekkel indul a film.

Az első néhány perc nagyon furcsa, kell egy kis idő, amíg megszokjuk, hogy ezúttal nem értjük a szereplők minden szavát, nincs szánkba rágva az összes információ, és inkább a gesztusokra, az apró mozdulatokra kell odafigyelnünk. Amikor viszont eljutunk arra a pontra, ahol ez sikerül, egy hatalmas filmes élménnyel leszünk gazdagabbak. Jean Dujardin és Bérénice Bejo egyszerűen fenomenálisak, mindketten Oscar-díjra érdemes alakítást nyújtanak, a kettejük közötti kémia pedig nekem a legendás Humphrey Bogart-Ingrid Bergman párost idézte, ami azért nem kis dolog. Ludovic Bpurce zeneszerző nem kis munkát végzett, hiszen a filmben a beszéd helyett jóformán végig a hangulathoz illő dallamok szólnak, melyek amellett, hogy sokszor a megértésben is segítségünkre vannak, még erősebbé teszik a film által teremtett atmoszférát, amely így olyan erővel szippantja be a nézőt, hogy legszívesebben azonnal visszaköltöznénk a '20-as évek végére.

Sorra követik egymást az erőteljesebbnél erőteljesebb jelenetek, és a 95 perces játékidő szinte észrevétlenül eltelik. A The Artist egy nem mindennapi élményt nyújt azoknak, akik fogékonyak a kicsit szokatlan, más, újszerű dolgokra, vagy pedig nem félnek valami újat kipróbálni. Hiszen ahogy a film is sugallja: a változás nem rossz dolog. Ez bizony 9/10.

Kritika: Másnaposok (The Hangover)

Megosztás Tweet

Egy legénybúcsú mindig emlékezetes élmény, főleg ha Las Vegasban zajlik. Phil (Bradley Cooper), Stu (Ed Helms) és Alan (Zach Galifianakis) épp ide viszik el jó barátjukat, Dougot (Justin Bartha), azonban az este egy kicsit túlzottan is belemerülnek a mulatozásba és másnap reggel döbbenten veszik észre, hogy a vőlegény eltűnt, ellenben egy tigris van a fürdőszobában, egy baba a szekrényben és még maga Mike Tyson is megjelenik. Nincs mit tenni, a fiúknak minden létező nyomot össze kell rakniuk és minden helyet be kell járniuk, ahol előző este megfordultak, hogy megtalálják Dougot és sikeresen visszajuttassák az esküvőre.

Todd Phillipsék 2009-ben elkészítették az utóbbi évek legjobb vígjátékát, melyben egy egyszerű alapötlet köré építettek fel szédületes jeleneteket és poénokat, melyeket azóta baráti társaságokban is gyakran felidézünk. A májusban érkező 2. részhez pedig épp a napokban futott be az első előzetes és nekem épp ez adta az ötletet a film újranézéséhez, aminek bizony már rég itt volt az ideje.

A Másnaposok legnagyobb erénye a jó poénok mellett a három főszereplő karaktere, hiszen mindegyikük érdekes jelenség, ugyanakkor elég hétköznapiak is - na jó, Alan nem annyira - és épp ezért nagyon szerethetők. És akkor ott vannak még a mellékszereplők, a már említett Mike Tysonon kívül Ken Jeong és egyik nagy szerelmem, Heather Graham is feltűnik néhány jelenetben.

A Másnaposok egy olyan film, ami bármikor képes feldobni az embert és akárhányszor is nézzük meg, kizárt, hogy ráunjunk, így a 2. részig is nyugodtan újranézhetjük még párszor, hogy enyhítse a várakozást. Természetesen jár is érte a 9/10.

Kritika: It's Kind of a Funny Story

Megosztás Tweet

Craig (Keir Gilchrist) gondterhelt 16 éves srác, aki elhatározza, hogy leugrik a hídról és öngyilkos lesz. Végül azonban inkább úgy dönt, hogy bejelentkezik egy pszichiátriára. Már az első nap összebarátkozik Bobbal (Zach Galifianakis), és meglátja a gyönyörű Noelle-t (Emma Roberts), akibe azonnal bele is szeret. Craig eleinte nem találja helyét a sok furcsa szerzet között, de mégis lehet, hogy a néhány bent töltött nap az egész életére döntő hatással lesz majd.

Anna Boden és Ryan Fleck összeszokott páros, akiktől eddig még nem láthattunk rossz filmet, így legújabb alkotásukba is bizakodva vágtam bele, főleg hogy a szereplők névsora is igen impozáns, hiszen még a kisebb szerepekben is olyan jól ismert arcok tűnnek fel, mint Lauren Graham, Viola Davis és Jeremy Davies, de egytől egyig mindenki nagyon jó karakter. A három főszereplőt érdemes külön is kiemelni, hiszen mindhárman nagyon jó alakítással rukkolnak elő. Keir Gilchristet elsősorban a Tara alteregói című sorozatból ismerhetjük, de feltűnt A meztelen dobosban és a Halálos hallgatásban is. Nagyon jól alakítja Craig karakterét, akiben a fiatalok többsége valószínűleg könnyen saját magára ismer, hiszen csupa olyan problémával áll szembe, mellyel mindnyájan találkozunk életünk során. Emma Roberts egyszerűen elbűvölő, mint mindig, míg Zach Galifianakis eddigi legjobb alakítását nyújtja egy igazán szeretni való karakter bőrében.

A film legnagyobb erénye egyfelől az, hogy már az első percekben berántja az embert az egészen különleges hangulatával és megoldásaival, és bár több komoly téma is megjelenik, mégis végig könnyed és nagyon szórakoztató marad a film. A pszichiátria páciensei meg egyszerűen egytől egyig zseniálisak, csupa különböző fazon a maga dilijével, és mégis mindegyikükben van valami szerethető. Egyszerűen hihetetlen, de igaz, az It's Kind of a Funny Story mintegy 100 perc folyamatos mosolygást garantál jobbnál jobb jelenetekkel, megoldásokkal, alakításokkal és zenékkel teletűzdelve, és olyan szinten ki tud kapcsolni, ahogy csak kevés film képes. Ez bizony eddig messze a legnagyobb filmes élménye volt ennek az évnek, amit még jó néhányszor újra fogok majd nézni, így nem kérdés a 9/10.

Kritika: Blue Valentine

Megosztás Tweet

Cindy (Michelle Williams) és Dean (Ryan Gosling) már évek óta egy pár, de kapcsolatuk válságba kerül, és egyre inkább eltávolodnak egymástól. Míg Cindy az évek során egyre nagyobb dolgokról álmodozott és egyre több mindent ért el, addig Dean megmaradt annak az egyszerű srácnak, aki a megismerkedésükkor volt. Úgy döntenek, adnak még egy utolsó esélyt maguknak, hogy megpróbálják megmenteni a kapcsolatukat, aminek eközben megismerhetjük jó és rossz pillanatait egyaránt.

A különféle díjátadók révén már bizonyára sokan hallottatok a filmről, ha más okból nem is, a két főszereplő miatt biztosan, de mielőtt áttérnénk rájuk, érdemes megemlíteni Derek Cianfrance rendező nevét, akinek ez volt a második filmje az 1998-as Brother Tide után, és azóta rövid- és dokumentumfilmek rendezésével töltötte az idejét. Úgy látszik, valamit nagyon jól megtanult ezekből, vagy egyszerűen ösztönös őstehetség, mert le a kalappal előtte, hogy egy ilyen minőségi filmet letett az asztalra, szinte a semmiből. Elsősorban közeli és távoli kameraállásokat váltogat, és mindenképp ki kell emelni a film remek zenéjét, amely nagyon jól összhangban van a vágással és az aktuális hangulattal is.

A film végig két szálon fut, egyfelől a jelenben, ahol Cindy és Dean próbálja rendbe hozni a dolgokat, illetve a múltban, kapcsolatuk legfontosabb pillanatait kiemelve, időnként nem is kronológiai sorrendben. A Blue Valentine legnagyobb erőssége pedig pontosan magában a kapcsolatban rejlik, hiszen annyira emberi, valósághű és sebezhető, hogy mindenki könnyedén bele tudja magát élni. Megvannak az őrült fellángolások, a balhék, a kibékülések, a boldog és a fájdalmas pillanatok is, és ettől lesz az egész annyira életszerű. Illetve természetesen a két főszereplő játéka miatt, akiknek minden kis rezdülését öröm nézni, mert egyszerűen félelmetesen jók. Ryan Gosling játszi könnyedséggel hozza Dean karakterét, aki nem vágyik nagy dolgokra, egyszerűen csak boldog akar lenni azzal a nővel, akit szeret. Cindy ezzel szemben inkább karrierista alkat, aki igazán sosem szereti annyira Deant, amennyire a férfi őt, inkább csak egy támaszra van szüksége kétségbeesett helyzetében. Ahogy Dean meg is fogalmazza: a férfiak romantikusabbak, mert ők csak azt a lányt keresik, akiről úgy érzik, hogy bolondok lennének, ha nem vennék el őt feleségül, míg a nők - bár egész életükben a herceget várják a fehér lovon - végül olyan férfit választanak, akinek jó állása van. Mindazonáltal Michelle Williams alakítása is elsőrangú, és a kémia is nagyon jól működik közöttük. Most lehet igazán "sajnálni", hogy ennyi jó alakítás volt tavaly, mert mindketten díjat érdemelnének a játékukért.

A film először NC-17 besorolást kapott Amerikában, amit csak nagyon ritkán adnak, majd ezt végül R-esre csökkentették, ami szintén elég szigorú, bár a néhány szexuális jelenet miatt érthető, de ezek nélkül meg nem lenne teljes a film. A Blue Valentine egy helyenként szomorú, helyenként vidám, de mindvégig nagyon életszerű története egy kapcsolatnak a két főszereplő jutalomjátékával és jó néhány emlékezetes jelenettel, így garantáltan maradandó filmes élményt nyújt, amit csak egy 9/10-zel lehet megfelelően kifejezni.

Kritika: A félszemű (True Grit) (2010)

Megosztás Tweet

Miután édesapját megölik, a 14 éves Mattie Ross (Hailee Steinfeld) elhatározza, hogy a gyilkos nyomába ered. Senki nem mer neki segíteni Tom Chaney (Josh Brolin) elfogásában, csak a vadnyugat legkeményebb seriffje, az alkoholista, magának való Rooster Cogburn (Jeff Bridges). Bár a férfi eleinte meglehetősen elutasító a lánnyal, ő mégis vele tart az indiánok földjére, hogy megtalálják Chaneyt. Az út során csatlakozik hozzájuk LaBoeuf (Matt Damon) seriff is, akinek szintén megvannak a maga indokai a férfi elfogására. De az út mindannyiuk számára sok veszélyt és meglepetést tartogat.

Az utóbbi években megszokhattuk, hogy szinte futószalagon érkeznek a különféle - többnyire sajnos igen gyenge - remake-ek, melyek általában csupán béna utánzatai az eredeti filmnek. Coenék pedig nem is akármilyen filmet néztek ki maguknak, hanem a legendás John Wayne hasonlóan legendás western klasszikusát, A félszeműt, melyhez ráadásul igen impozáns stábot sikerült összeszedniük, így a remake-ek ellenzői, és John Wayne rajongói is megnyugodhattak, hogy jó kezekbe került a projekt. És valóban: Coenék szállítják is a tőlük megszokott magas minőséget és stílust, és mindebből egy olyan fantasztikus hangulatú western született, melyet bátran odaállíthatunk a régi klasszikusok mellé.

Ehhez persze mindenekelőtt kellettek a remek színészek, akik közül mindenki pazar alakítást nyújt. John Wayne szemkötőjét Jeff Bridges "örökölte meg", akiről a tavalyi Őrült szívben már kiderült, hogy nagyon fekszenek neki az ilyen jellegű karakterek, és ezúttal is nagyon hiteles alakítást láthattunk tőle. Matt Damon elsőre mosolyogtató látványt nyújtott újonnan szerzett bajuszával, de természetesen figurája nem csupán erről marad emlékezetes, hiszen tőle is első osztályú alakítást láthatunk. A gyilkos szerepét Josh Brolin öltötte magára, akinek rövid időn belül ez volt a második western témája filmje a Jonah Hex után, bár alighanem ő is csak erre fog majd jó szívvel visszaemlékezni. És persze itt van még nekünk a való életben is mindössze 14 éves Hailee Steinfeld, akinek jó lesz, ha elkezdjük megtanulni a nevét. A kisasszonynak ez volt az első komolyabb szerepe, ám ez egyáltalán nem látszik meg a játékán, és magabiztosan alakította karakterét. Még sokra viheti.

Az előbb már említettem Coenék sajátos stílusát, amely természetesen itt is rendesen visszaköszön, sőt, talán igazán ebben a vadnyugati környezetben tud ez érvényesülni. Érdemes kiemelni a fegyverpárbajos jelenetet, melynek beállításai és vágása a legnagyszerűbb westernek hagyományait idézi. Azt pedig, hogy Coenék nagyon tudnak valamit, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a kritikusok elismerései mellett a nézők is nagyon szeretik a filmet, ami a Box office listás helyezésén is meglátszik. A félszemű simán az elmúlt egy-másfél évtized legjobb westernje, és emellett az utóbbi hónapok legjobb filmje is, így nem kérdéses a 9/10.

Kritika: Black Swan

Megosztás Tweet

Nina (Natalie Portman) egy New York-i balett társulat tagja, akinek minden idejét kitölti a tánc, és mindig a tökéletességre törekszik. Thomas Leroy (Vincent Cassel) a társulat vezetője azt tervezi, hogy A hattyúk tavát fogják bemutatni az évad megnyitóján, és Nina mindent megtesz, hogy ő kapja a főszerepet, amihez az ártatlan Fehér hattyút, és az érzéki és ármányos Fekete hattyút is el kell tudni játszani. Míg Nina az előbbinek, az új táncosnő, Lily (Mila Kunis) az utóbbinak felel meg tökéletesen. A két nő között eleinte rivalizálás, majd egy meglehetősen furcsa barátság alakul ki, melynek hatására Nina egyre inkább elkezdi felfedezni sötét oldalát, ám ennek köszönhetően lassan már azt sem tudja, hogy mi a valóság, és mi az, amit csak ő képzel el.

Darren Aronofsky mindig is arról volt híres, hogy nem átlagos témákat mutat be filmjeiben, nem átlagos módon. Ezúttal a balerinák szabályokkal körbevett világán keresztül mutatja be az emberi elme rejtelmeit, és hogy milyen hatással lehet valakire, ha kitör a megszokott életéből, és felfedezi egy olyan oldalát, melyről korábban nem is gondolta, hogy létezik. Mindezt Aronofsky apró részletességgel jeleníti meg, néha egészen szokatlan kameraállásokat és vágásokat alkalmazva, amelynek köszönhetően több jelenet is menthetetlenül beleég az agyunkba. Erre a remekül megkomponált dallamok csak rátesznek még egy lapáttal, és ennek hatására néhány képsor egészen ijesztőnek hat. Mert bizony nem véletlen, hogy a thriller jelzőt is odatették a filmnél a dráma mellé, ugyanis itt mindkettő nagyon hangsúlyosan jelen van.

Natalie Portman tökéletes választás volt a főszerepre, és egyértelműen élete legjobb alakítását nyújtja, és egyszerűen félelmetes, hogy mennyire eggyé vált Nina karakterével. Oscar-díjat neki! Mila Kunis eddigi legkomolyabb szerepében is bizonyítja, hogy nem csak szépsége miatt érdemes odafigyelni rá, Vincent Cassel hozza a tőle megszokott magas színvonalat, Winona Ryder remek a kiöregedő balerina szerepében, Barbara Hershey pedig elképesztően hiteles Nina megszállott anyjaként.

A film egyébként tényleg végig olyan, mintha egy színházi darabot néznénk, és erre utal a filmvégi stáblista megvalósítása is. Nagyon tetszett, hogy a film nagy része zárt térben játszódik, szinte végig vagy a színházban, vagy Nina lakásán vagyunk, és ez a zárt közeg is csak még jobban rátesz a film depresszív hangvételére. Itt jegyezném meg, hogy bizony nem véletlen, hogy Amerikában R-es besorolást kapott a Black Swan, ugyanis Aronofsky sokszor igencsak naturálisan mutat be dolgokat, ráadásul az erotika is elég hangsúlyos szerepet kap, főleg a film második felében.

Nincs mit szépíteni: a Black Swan eddig az év legjobb filmje, és ami ennél is fontosabb, a legnagyobb filmes élménye, amely garantáltan olyan hatást vált ki, amilyet csak nagyon kevés alkotásnak sikerül. Ezek után pedig nem is kérdés, hogy jár érte a 9/10.

Kritika: RED

Megosztás Tweet

Frank Moses, vagy ahogy CIA-s kollégái elnevezték, RED (Bruce Willis) már a nyugdíjasok számára unalmas életét éli, melyet azzal igyekszik feldobni, hogy sokszor felhívja telefonon banki ügyintézőjét, Saraht (Mary-Louise Parker). Az ügynökségtől azonban nem lehet véglegesen kilépni, és mivel Red számos információ birtokában van, így hamarosan az életére törnek. Nincs mit tenni, hősünk összeszedi hajdani társait, a kissé ütődött és paranoiás, Marvin Boggsot (John Malkovich), a "nagy öreg" Joe Mathesont (Morgan Freeman) és az örökifjú Victoriát (Helen Mirren), hogy együtt járjanak az ügy végére. A dologba természetesen Sarah is belekeveredik, és úgy tűnik, hogy a szálak a legfelső körökhöz vezetnek.

Robert Scwentke rendezőt igazán nem lehet azzal vádolni, hogy filmjei egy kaptafára mennének, hiszen ő jegyzi a Légcsavart és Az időutazó feleségét is, ezúttal pedig az akcióvígjátékok terén próbálta ki magát, igazi nagyágyúkkal a főbb szerepekben. Bruce Willisnél tökéletesebb színészt nem is találhattak volna Red szerepére, nagyon jól áll neki ez a laza és kemény karakter, és olyan kultikus szerepei jutnak róla eszünkbe, mint John McClane és Hudson Hawk. John Malkovich parádézik Marvin szerepében, és néhány frenetikus dumát is elereszt, Helen Mirren pedig könnyedén bizonyítja, hogy az akcióhősnő szerepe is jól áll neki még így 65 évesen is (bár most őszintén, ki nézi őt annyinak?). Mary-Louise Parker pedig tündérien aranyos, és nagyon jól működik a kémia közte és Willis között. De rajtuk kívül is olyan nagyszerű színészek tűnnek fel kisebb szerepekben, mint Ernest Borgnine, Brian Cox, Richard Dreyfuss, az új Dredd bíró, Karl Urban, vagy éppen a Gilmore Girls Mrs. Kimje, Emily Kuroda.

Scwentkéék ráadásul arra is odafigyeltek, hogy mindenből a kellő mennyiséget adják hozzá a filmhez, de ugyanakkor ne vegyék komolyan magukat, amit a helyenként eltúlzott akciójelenetekkel és a számos poénnal is alátámasztottak, és néhány egészen szokatlan kameraállást is láthatunk, amik szintén csak fokozzák a hatást.

Egyébként úgy látszik, hogy ez az év az igazi nagyágyúk összeeresztéséről szól, hiszen pár hónapja Sylvester Stallone szedte össze cimboráit egy kis baráti hülyülésre és akciózásra, és a Rednél is hasonló a helyzet, csak színészi képesség tekintetében egy pár fokkal komolyabb nevekkel találkozhatunk, de a végeredmény ugyanúgy roppant szórakoztató.

Nem lehet szó nélkül elmenni a szinkron mellett sem, amely még egy lapáttal rátesz a film élvezeti értékére, hiszen olyan remek színészeket hallhatunk, mint Dörner György, Reviczky Gábor, Bánsági Ildikó, Kökényessy Ági és Mertz Tibor.

A nevek alapján magasak voltak az elvárásaim a filmmel kapcsolatban, de ahogy az már a fentebbiekből kiderült, sikerült ezeket még túl is szárnyalni, és bizony a Red simán ott van az év legjobbjai között, így jár is érte a 9/10.

Kritika: The Expendables

Megosztás Tweet

Miután a titokzatos Mr. Church felbéreli a zsoldosokból álló Expendables csapatot, hogy öljenek meg egy diktátort, a banda Dél-Amerikába utazik. Nem akármilyen alakulat ez, itt csak a legjobbak vannak. Barney Ross (Sylvester Stallone), a bandavezér, a kések nagy rajongója, Lee Christmas (Jason Statham), a harcművészetek mestere, Ying Yang (Jet Li), a "nehéztüzérség" híve, Hale  Caesar (Terry Crews), valamint Gunner Jensen (Dolph Lundgren), Toll Road (Randy Couture), és a tetoválóművész Tool (Mickey Rourke). Barney és Lee találkoznak egy helybéli lázadó lánnyal, Sandrával, és rájönnek, hogy a szigeten zajló konfliktus sokkal mélyebben gyökeredzik, mint gondolták. A csapatnak döntenie kell: vagy az életüket mentik, vagy visszatérnek a szigetre, hogy végrehajtsák az öngyilkos küldetést.

Mikor Sylvester Stallone elkezdett dolgozni a filmen, és szerezte meg maga mellé sorban nagy nevű kollégáit, már lehetett sejteni, hogy itt valami nagyon komoly dobás van készülőben. A The Expendables pedig be is váltotta a hozzá fűzött reményeket, és egy ízig-vérig igazi akciófilm lett, rengeteg apró kikacsintással és poénnal.

Maga a történet, ahogy a fentebbiekből is kiderült, rém egyszerű, de egy ilyen filmnél nem is ez az igazán fontos, hiszen gyakorlatilag az egyik akciójelenet követi a másikat. Slyék ráadásul arra is gondosan odafigyeltek, hogy minden főbb szereplő egyforma hangsúlyt kapjon és jobban is megismerhessük őket. A film legfőbb erénye pedig egyértelműen az a sok kis zseniális apró részlet, amiknek egy más filmben, más szereplőkkel semmi jelentősége nem lenne. Hiszen kit érdekelne egy pacsizás, ha nem Sylvester Stallone és Jason Statham között zajlik le? Vagy egy pár perces templomi beszélgetés, ha nem a három legnagyobb akciólegenda lenne a részese? Az Expendables pedig tele van ilyen jelenetekkel, így a színészek és egyáltalán az akciófilmek rajongóinak igazi ajándék ez az alkotás.

Nyilván nem hibátlan a film, de kár lenne benne a negatívumokat keresgélni, egyedül a néha zavaró kamerarángásokat említeném meg.

Az Expendables tehát lazán az idei év egyik legjobb filmje, és egy olyan különleges alkotás, ami mindenkinek maradandó élményt nyújt, emellett pedig egy igazi nagybetűs Akciófilm. A pontszámot tekintve nem is kérdéses a 9/10.

Utolsó kommentek

• Figyelem!Figyelem!, Koimbra: Miért nem megy át minden cakkumpakk? Elvileg a bloghu support... »

• első kép a Jack Ryan filmből [update], Isu: Kellemes film elé nézzünk majd,habár bő egy év... :D »

• The Expendables 2 - A feláldozhatók 2 szinkronos előzetes, BeJudy: Nah erre megyünk az már fix, már visszaszámolok!STATHAM! ...pedig hallottam... »

• Ted - írta: Luke, BeJudy: Ezt mindenképpen megnézném, még Mila Kunis ellenére is, aki szerintem... »

• Total Recall (Az emlékmás) - írta: Wexylum, Isu: Pörgős,zsír film lett,csak kár hogy a történet alább hagy. »

Twitter

Keresés

Kategóriák

• biográfia (1)
• DVD megjelenések (263)
• előzetes (1746)
• featurette (109)
• film adatlap (255)
• first look (19)
• forgatás (609)
• hírek (1226)
• Interjúk (4)
• jelenet (161)
• képek (938)
• Kritika (192)
• music video (13)
• nemzetközi előzetes (24)
• online filmek (3)
• poszter (2056)
• promo trailer (15)
• reklám (308)
• sorozat (3)
• Sorozatos hírek (2)
• szinkronhangok (14)
• teaser (48)
• Upfronts (5)

mozikban:

őket ajánlom